Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

hajlíthatóvá vált. Csalinak, ha nem találtam kukacot, a réten szöcskéket fogtam, s arra is kiválóan haraptak a halak. Persze ezzel csak keszeget, leginkább szélhajtó küszt lehetett fogni, madzagfüzérre fűztük a kopoltyújukon keresztül, úgy vittük haza. Nagymama otthon ennek is örült. Olyan szenvedéllyel csináltam ezt a szórakozást (mert az volt), hogy a környéken a srácok „Halásznak" hívtak. Persze voltak komolyabb halászélményeim is.

Egy alkalommal például kerti szomszédunk és nagyfia mellé csapódtam, akik a Nagylapos melletti ismert csatornába mentek „tapogatózni", mert abban az évben sok hal volt benne. (A tapogató különben vesszőből font nagyobb kosárféleség, aminek nincs alja, s aki kisebb vizekben ezzel halászik, derékig áll és megy előre a vízben, maga elé tartva és le-lenyomva ezt a készséget, s a bentrekedt halakat kézzel fogja ki belőle). Nagy szerencsénk volt, mert Turu Feri bácsi nem győzte a partra kidobálni a fiának és nekem a szebbnél szebb példányokat, zömmel kárászt és pontyot, amiket egy nagy kosárban gyűjtöttünk. Mikor hazamentünk, annyi gyönyörű halat kaptam én is, hogy nagymama teljesen odavolt, és nem győzte pucolni. (Ami azt illeti, szomszédságban vagy majdnem szomszédságban voltunk két Turu, két Újvári, két Urbán és három Tóth nevű családdal is. Egyikük sem volt rokona a másiknak, s ilyen neveken még nagyon sokan éltek a faluban. Turu Feri bácsi szomszédunkkal egyébként, akinek egy nálam egy évvel fiatalabb lánya is volt, a kerítésen keresztül közlekedtünk [vagy legalábbis én], mert a Csengődi út és a futballpálya rétje felé az ő udvarukon keresztül volt a legrövidebb út.)

Nemsokára a „tapogatózásos" kaland után függetlenítettem magamat a halászatban, s annak rokonát, a „kosarazást" is kipróbáltam. (Nyáron általában fekete klottgatyában, pucér felsőtesttel és mezítláb jártunk, s ez ragyogóan megfelelt ennek a célnak.)

A Vizes-kertek nevű futballpályához közeli zöldségeskertünk egy nagy, mellig érő árokhoz futott ki. Ez állóvíz volt, és hosszan elnyúlt, s itt-ott a vízirózsa is megtalálható volt a tetején. Láttam benne halakat fickándozni, s gondoltam, megpróbálom. A kosarazásnak az a lényege, hogy lépked az ember a vízben egy közepes nagyságú vesszőkosárral, s különösen a part menti nagy zsombóknak alámeríti. Sok kárászt, keszeget, de még csíkot is fogtam ebben a vízben (pedig az már máshol nemigen volt található). Emlékszem, nagymama sokat emlegette és szerette, s különös módon tisztította: töklevéllel dörzsölte le a bőrét. (Egyébként ezen a területen építette fel később a stadiont a hírhedt Stadler József, hallatlan alapozó munkával és költséggel).

Aztán hosszú szünet után a pecázás szenvedélye szigligeti - Szent György- hegyi gazda koromban újból kiújult s elhatalmasodott rajtam. Ugyanis - mit ad isten! - a szigligeti domboldalban, a Balatonra szép kilátással, vett telket és épített nyaralót egyetemi barátom és családja, Angyal János, vagyis (kocsival) közel az én Szent György-hegyi pincémhez. (O volt egyébként az Elérhetetlen Föld szerkesztője, s Pesten is összejártunk.) Horgászengedélyes nagy pecás volt, csónakja, saját stégje és egy csomó felszerelése volt a horgászathoz. Hamarosan mellé csapódtam, s mivel nekem kocsim volt, amivel le tudtunk a partra menni, kiegészítettük egymást. Kaptam tőle keszegezőbotot, mert a fenekezést, vagyis a

73