Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
még akasztói pusztaként szerepel, s határában áll a titokzatos Csonka-torony, régi idők emléke. Én Soltszentimrén fogantattam, de édesanyám hazament Akasztóra, nagyanyáméknál szülni. Itt születtem meg 1943. március 19-én, vagyis én is csak a világháborúban. Születésem (bábás szülés volt) nemcsak örömöt jelentett, hanem nem kis döbbenetét is. Ugyanis a bal kezemen hat ujj volt, a hatodik a hüvelykujjam mellett. Ettől bigott katolikus családom megrémült: a sátán tette be a lábát, mondták. Azonnal kihívták az orvost, aki kimetszette a felesleges bűnjelet. De mivel nyápic csecsemő is voltam, hogy ne pogány ként haljak meg, ha meghalok, házilag azonnal meg is akartak keresztelni. És itt egy újabb legendaszerűség: a szentelt víz és az ecet egymás mellett állott a konyhaszekrényben, azonos formájú palackokban (akkor még egy palack is érték volt), s nagyanyám a nagy kapkodásban az eceteshez nyúlt. Ahogy végigcsorgatták az arcomon, nagyon csodálkoztak: miért bőg annyira ez a gyerek? Aztán az ecetszagról észrevették a tévedést, még jobban megrémültek, és gyorsan letörölték. Aztán persze meglocsoltak a szentelt vízzel is, s így később a templomival együtt háromszor kereszteltek meg, mert megmaradtam. A hatodik ujjamról egész gyerekkoromban mélyen hallgattak, titok volt. De mikor apám hazajött, s édesanyám megmutatott neki a pólyában, mondván: ugye, milyen szép gyerek! - apám elfordult, és csak annyit mondott: Ez a kis béka?! S édesanyám mindjárt sírni kezdett. így kezdődött az életem. A „Halász" A halakkal egész kicsi koromtól kezdve nagy barátságban vagyok, különösen, hogy márciusban, a Halak jegyében születtem. De ez csak a magyarországi halakra vonatkozik, a tengeri halakat nem tudtam megszeretni. Úgy kezdődött, hogy még a negyvenes évek végén anyámat a kényszer (és a kalandvágy) rávitte a feketézésre, vagyis hátizsákkal és szatyorral járt föl Pestre, ahova elsősorban is „disznóságokat" vitt, s hazafelé, ami akkor Akasztón nem volt: gyönyörű halakkal megpakolva jött. Csengődre, a hat kilométerre lévő állomásra kellett átgyalogolnia, majd onnan ugyanúgy haza. Nagyon sokat fáradt, de az „árut" Pesten is, itthon is várták, s gyorsan elkapkodták. Ez annál furcsább volt, mert Akasztó történelmileg halas (meg piócás) falu volt, de miután lecsapolták a vizeket, ez megszűnt. Nagyanyám, meg nagypapa, akik még emlékeztek a régi, halas világra, nagyon örült neki. Akkor láttam először gyönyörű, nagy pontyokat, s akkortól eszem a halat. Mit eszem? Imádom. Sütve is, főzve is. S kora fiatalságomtól máig elkísért. Ugyanis nagyon korán fölfedeztem a „pecázás" tudományát, s a falu végén futó Átok-csatornában, többekkel együtt, jókat pecáztam. A mi pecánk nagyon kezdetleges volt, magunk gyártottuk. Nyélnek például kihúztam a felénk eső szomszéd háztetőből egy megfelelőnek tűnő nádszálat. Anyámnak volt cérnája, azt kötöttem rá a végére, úszónak egy körülbelül nyolc-tíz centiméteres kákadarabot szereltem rá, a horog pedig meghajlított gombostű volt. Ezt meg kellett „bütykölni", mert acél lévén, nem hajlott. Tűz fölé tartva azonban ragyogóan 72
