Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 4. szám - Fekete J. József: „A homo aestheticus álarca” (Bíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett – Kosztolányi Dezső életrajzához)

a „Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnokságának" tudja be a magyarság koldusbotra jutását, 1922-ben maradinak és „reakcionáriusnak" titulálja magát, majd kezdetét veszi rejtőzködése, nem ír vallomásos jellegű leveleket, papíron inkább ügyes-bajos dolgait intézi, szűkszavúan, és a félig fölhúzott sisakrostélyt - antiszemita írásait leginkább neve elhallgatásával közölte -, a homo aestheticus álarcára cserélte. Ez a rejtőzködő írói-emberi attitűdje önéletrajzi írásaiban is tetten érhető. Bíró-Balogh fölkutatta Kosztolányinak az önéletrajzi referencialitás iránti változó viszonyát, ami szélsőséges pólusok, az igény és az elutasítás között alakult élete során.

Visszatérvén az elhíresült Ady-vitához, a szerző Kosztolányi Dezső és a Széphalom című, Kosztolányi szegedi kapcsolataihoz alcímű tanulmányában egyebek közt elemzi Földessy Gyula Ady, Babits, Kosztolányi. Az Ady-vita mai állása című írását a Széphalom 1929. szeptemberi számából, amit az előző lapszámban Zolnai Béla Garázda Péter néven írt Kosztolányi árulása című cikke vezetett be. Az előzmény Kosztolányinak A Toll című lapban közzétett, Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című vitairata, amire a Széphalom szerkesztője, Zolnai nyomban két cikkben is reagált, egyfelől megrögzött Ady-pártiként, másfelől meg azért, mert akkor Kosztolányi az általa szerkesztett lap munkatársa volt. Földessy keményen nekiment Kosztolányinak, alávaló emberként és gyenge költőként állította be, amit a tanulmányíró így összegzett: „Kosztolányi tehát a Széphalombűn megjelent cikk szerint nemcsak erkölcsileg gazember, de rossz költő és gyarló esztéta, ráadásul buta is." (134.) Földessy is egyoldalú érvelésében, miként Bíró-Balogh megállapítja, nem Kosztolányi véleményével száll vitába, hanem a költő jellemén keres és talál fogást: „Kosztolányi cikkének oka »az a seb, a kibírhatatlanul folyton sajgó: a művelt, a kiváló, mégis kis fantáziájú poétának tőle magától is bevallott féltékenysége a zsenire. Micsoda kis kataklizmák fóldrengtek ebben a nagyambíciójú, de tömegeket sohamegmozgatninemtudott poétában húsz éven keresztül, amikor arra a szerencsés nagy varázslóra gondolt, micsoda visszás és lefordíthatatlan zűrzavar tombolhatott a lelkében«." (133-134.)

A tanulmánykötet szerzője hagyja a másik felet is szóhoz jutni, amikor szembesíti olvasóját a megtámadott cikkíró egyik kifogásolt szövegével. Könyve függelékében közli Kosztolányinak az aláírás nélkül megjelent, de beazonosított szerzőségű, A magyar irodalom és az ő irodalmuk című, folytatásokra tervezett, a hetedik rész után megszakadt cikksorozatát. A sorozat címe beszédesen árulkodó: ahol a „mi" és az „ők" szavak közeli kontextusba kerülnek, már nem személyes névmásként értelmezzük őket, hanem egymástól elkülöníthető csoportok általánosító megnevezéseként, beleértve, hogy a két csoport között az azonosság hiánya ellentétként, elutasításként, megvetésként, akár gyűlöletként képződik meg. Fölösleges mélyebben fejtegetni, gondoljunk csupán két szurkolótáborra: mindkettő számára a másik az „ők" tábora. Kosztolányi cikksorozatában ettől súlyosabb ellentétekről tesz említést. Nála a „mi" a „nélkülözéstől fáradt magyar írók" (160.) csoportja, az „ők" pedig a zsidók és szabadkőművesek, akik a sorozat A cinkostársak című hetedik része szerint markukba kaparintották a pesti könyvkereskedelmet, és akik a magyar írók művei helyett a kirakatukban „Galileistáknak, szabadkőműveseknek, radikális szociáldemokratáknak, kommunistáknak való” könyveket és röpiratokat kínáltak, illetve „Külföldi detek- tívregényekre, gonosz indulatú, kapzsi áltudósoknak a nemi életre vonatkozó munkáira, sikamlós történetekre, s a külföldi irodalom vérbajos, romlott lelkű íróinak szenzációt hajhászó, erkölcstelen tartalmú alkotásaira hívták fel kirakataikban a serdülő ifjúság figyelmét" (171.).

Becsületére legyen mondva, miként Bíró-Balogh leszögezi, Kosztolányi soha nem ment neki közvetlenül zsidó származású barátainak, ami viszont egyfajta kettős mérce alkalmazására mutat a „mi" és az „ők" viszonyrendszerén belül, ezzel kapcsolatosan a költőt túlélő kortársa, Schöpflin Aladár a Nyugatban arról írt, hogy Kosztolányi soha nem érezhette egészen tisztának lelkiismeretét, hogy nem volt egyenes vonalú ember, hiúságát,

109