Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 4. szám - Józsa György Zoltán: Funerális poétika (Jóry Judit: Saint Jory)
Józsa György Zoltán Funerális poétika Jóry Judit: Saint Jory Gyászolunk mindnyájan és folyton. A helyszín a misztikus Saint Jory, az alcím sugallta kietlenség üres teret generál. Fekete-fehérben, akár az írás, a könyv fedőlapja és borítója, valamint a hajdani fotográfiák és prototípusuk, a daguerrotípiák. Kisváros, puritán homlokzatú templommal, várkastélyában a languedoci várurak útjukban elidőztek. Albi tőszomszédságában bújik meg, útban Aquitánia felé, azon a vidéken, ahonnan a trubadúrlíra egyik ága sarjad (ez a kapocs később további értelemmel töltekezik a regényben), s ahol az 1100-as évek derekától kathar püspökségek álltak: dualista hit, gnosztikus gyökerű életkép, megváltóképpen várt halállal, a mennyei képmással való egyesülést áhítva (a poétikában megmutatkozó halálvágyra Karátson Gábor figyelt fel), teológiájuk sine qua nonjával: Mors omnia solvet. Ahogyan a regénybéli felütésszerű szekvenciáikat tagolják a latin mors szó és származékai. Ez kerül feszültségbe a veszteség fájdalmával, mely a szavak, a lírai próza kiapadhatatlan forrása. A holt nyelv révén közvetített üzenetek a szakrális erőterébe rántják a bármennyire is szkeptikus, de magatehetetlen olvasót, aki egyképp részeltetik a rítusban, annak őseredeti és táguló jelentésében, valamint az írás rituáléjában, ahogy az önreflexív, ám nem egocentrikus próza terébe lép. Saint Jory szimbolikus tere vezeti be a regényben fellelhető dichotómiák sorozatát, a két kultúrához, két városhoz, két nyelvhez, képzőművészethez és irodalomhoz való kötődést, a református és katolikus hit árnyalatainak átélését (mint ahogy a halálhírt követő templomi jelenet misztikus reáliája), melyek az antipódusok nézőpontjait és azok kontrasztjait szolgáltatják. A mesterséges fény, a csillagokba áttűnő kilencágú csillár, mely egykor az elvesztett anya szobáját világította meg a nappali éjjeleken, a virrasztó aszkézis titkait is találgatva, a művészettörténész keze nyomán a claire-obscure összetett genealógiájára vonja a figyelmet, s zárójelbe teszi a posztmodern emberteremtette poétikáját. „Beborult" - kérlelhetetlenül így intonálja a könyvet a mű első lakonikus kulcsmondata, a zárósorokat már baudelaire-i csillagragyogás borítja be, dacként a világ közönyével. A személyes utóhang ébreszt csak a jelenre, a múltbéli utazás idősíkját csak ebben a pillanatban hagyhatjuk el, ugyanis a regénybeli tudatot özönvízként tartja uralmában a múlt, a vihar a kikötőből kiszakított apró bárkát egyszerre irány-cél-szextáns híján parányi dióként veti a tajték hátán. Idő előtti korokban eszmélkedünk a bibliai textusok révén. Az emlék eszménye nyomában szövődik a történet, s a múlt ekképpen az értékek piramisának csúcsán fénylik, az Aranykor-mítosz az egyén személyes tapasztalatának lélektani és kulturális összegződéseként bomlik ki. Paradox módon, mégis minden rákövetkező silányul. A könyv intim napló, Kurdy Fehér János szavával a „budai úrinőé", akik ma már nem teremnek. Naplót ma nem szokás vezetni, belső indíttatását és gesztusát lebírja a blog, ahol a homo srcibens led-rivaldában atrofizálódik, Fortuna szekerét nem ismerheti, 104
