Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 4. szám - Józsa György Zoltán: Funerális poétika (Jóry Judit: Saint Jory)

tovatűnő parányságával titkon bénító rettegéssel szembesül. Actio radiusa a pont geometriai mértékéhez gravitál. A visszaemlékezés műfaja így szükségképpen mérhetetlen teret hódít, az individuum eredeti fogalma becsét veszti, kiürül, mintha egyre csak kapkodna a fényképezéssel a felocsúdó turista, rettegve, hogy a járatindulás előtt már nem vihet mindent magával. A mű a felejtés elleni védekezés misszióját tölti be, az elhallgatás és a cenzúra (személyes vagy állami) lassan munkáló pusztítását ismét tudatosítja. Az emlékezet, mely a halál felett hivatott győzni, abszolutizálódik az apa, Jóry Iván vallásos szellem inspirálta bölcseleté révén, amikor lányával, a létigét és birtoklást egybevonva, szűkszavúan közli: „az az övé, ami a fejében van". Az anyag tagadása, a „jószágról" való lemondás (a zongora is odalett, maradt a számítógép klaviatúrája) így a gyermeki elme tápláléka, igéje lesz. A regény egyik szimbólummá terebélyesedő helyszíne, a ház, mely a kultúrmérnök és építész apa gondolatából és keze munkájából teremtetett, az unokák tudatában nem hiába minősül „rezervátumnak", mely ellenáll a külvilág szívós és kérlelhetetlen eróziójának, védőbástyája a majd kétszáz évre visszatekintő családtörténetnek és relikviáinak. A családregény, a műfaji előzményekre vonatkozó utalásrendszerek révén nem lassú kimúlást, se nem ciklikus ismétlődéseket hordoz. Rekviemregény, gyász az anyáért, lacrimosa, súlyosan palpitáló mozarti hangokkal, katedrálisban visszhangzó, melybe belevegyül a parasztasszonyok siratója, a templomi kórus. Filozófiai regény, mely az Antigoné el nem évült alapkonfliktusát ismétli, az irodalom forrásvidékére ragad, a meghalás-fel- támadás temetési rituáléjának katarzisába. Halálkultusz, emlékezet. Az önmegismerés itt tudatosan választott út, s mi alkalmasabb erre, mint a családi krónika aprólékos rekonstruálásának lélektani és alkotói folyamata, az olvasóval megosztva. Regényes vállalkozás (a családfakutatás különös reneszánsza és konjunktúrája közepette, önkéntelenül erre is reflektálva), nemkülönben a történet regényes. Mindezen intenciót a veszteség katalizálja, Proust nyomába eredve, hiszen a mű az anya halálának képével, a dantei elsötétülés kozmikus érzésével veszi kezdetét (aki Gadamer olvasatában az európai regény atyja), s a Zsivágó doktor bevezető temetési jelenetével cseng egybe. Pszichoanalitikus ülések vagy spiritiszta szeánszok gyorsírásos jegyzőfüzete (nem véletlen a gyorsíró Dosztojevszkaja visszaemlékezéseiből kölcsönzött töredék, a vendégszövegek bonyolult asszociációs hálózata, mint például a Lorca-textus, a korábbi művek összefüggésrendszerében sejlik fel), lélektani tanulmány, már ezt sejteti az ipszilon tetejéről lekerült két pont (az apa és anya) keresése, helyreállításának kísérlete, feltámasztásának kényszere, valamint az a belátás, hogy a lineáris gondolkodás tagadása nem zárja ki a kauzalitást, a tudat az irracionális és a leírható roppant határsávjában bolyong és vándorol. Archivárius könyve, történelmi dokumentum, daliás napokat csendesen magasztal, dicstelen időkben mutatkozó csökönyös, magasrendű elveket merevít ki filmkockává. A „cintányéros cudar világ" slágerbéli logikája is ehhez az elvhez simul: az amnézia eljövetelét és a kontinuitás megszakadását jósolja, a kollektív emlékezet sejtelmeit énekli ki. A dokumentumbetétek intőén feltartott ujj gyanánt jelzik ezt a szándékot, sokatmondó, méltóbb és méltóságteljes üzenetek. A stilizáció nem játék, nem szerzői önkény, nem paródia, korábbi tudatformákkal való kapcsolatteremtésre tör. A roskadásig telt családi archívum dobozainak, ládáinak, szelencéinek, szekreterfiókjainak, levélkötegeinek bőségszaruja minden darabjával a gyűjtők tántoríthatatlan meggyőződését hitelesíti (hitelt megvető világunkban), miszerint „megőrzendő". A nemes passzió megszállva tartja a családot több nemzedék óta, esztétikum és bölcselet forrásaként. Ez a „tárgyi univerzum" a regényben a permanens emlékezés valós és szimbolikus eszköze is, gyújtópontja, elsősorban pedig a Platón által kimondott íráselv alapfeltétele. A könyv genezisében kulcsot jelent az a megtapasztalás, miszerint az emlékezés a pszichoanalízis gyúlanyaga és célja, végső fokon mechanizmusainak tudatosulása az önmegismerés útja. A régi én kígyóvedlése és a spirituális újjászületés történetének fog105