Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 4. szám - Tornai József: Kép és szellem
A völgy valósággal átszellemült. Ez volt az a pillanat, amikor elkészültek az első képek. A fotók pontosan kifejezik mindazt, amit ő akkor és ott érzett és látott... Megértettem: Kosa Ferenc a mindenség mérhetetlenségét akarta megragadni. Ahogy ez a végtelenség magával sodorta őt. A meglepő az, hogy ehhez a végtelenséghez a növényi világ is szorosan hozzátartozik, ugyanazt a misztikus egységet tanúsítva, mint a kövek szokatlan formája, az épületek fönséges geometriája. Gyakran csak azért fényképez le egy-egy követ, sziklát, temetői szoboralak idő koptatta részletét, hogy megmutassa: a repedésekből visszaszoríthatatlanul nyúlik az ég felé egy-egy fa vagy bokor, a szervetlen és szerves lét egyenrangúságát bizonyítva. Eszembe jutott, hogy kamaszkoromban nekem is volt hasonló varázslatban részem: az a pillanat, amikor erdélyi utamon az Oltárkövet a magasságban megpillantottam. Fenyegetően nézett rám. Alföldi létemre mégsem ijedtem meg. Farkasszemet néztem vele. Néztük egymást, de úgy, ahogy csak egy efféle istenség, gőgös sziklahatalmasság és egy hozzá képest, de nem csak hozzá képest kis emberi lény vizsgálhatja a másikát. Akkoriban még kezdő költő és töprenkedő lélek voltam. A természetet úgy fogtam föl, mint akárki más emberfia. Az elkövetkezendő évek során azonban egyre több időt, napot, sőt hetet töltöttem a szabadban. Este mindig a csillagos eget fürkésztem. Aztán Eddington akkoriban világhírű könyve, A természettudomány új útja lett első, és hosszú időre eligazító iskolám. És többé nem tudtam az égi, a föld fölötti világtól megszabadulni. Mik lehetnek valójában azok a szikrázó villanások? És ami még jobban izgatott, mi lehet a Napnak és Holdnak közönségesen elnevezett, az egymást váltogató nagy égitestek belsejében, mi lehet a lényegük? Mintha tudtam volna már akkor is, hogy nem csak magam vagyok a „nagy mindenben". Ilyenek voltak első verseim is. Semmi nem él csak fönt a csillag a lét nem látja hiába néz el vízszemével a csillagig Kosa Ferenc azt írja fotói kapcsán: „a sors különös kegyelme folytán láthattam a Ryóan-jit is. Ez a kultikus kőkert olyan erővel hatott rám, hogy szinte elakadt a lélegzetem. Valósággal kizökkent körülöttem az idő, és mintha én is kizökkentem volna az időből." Nyilván ez indította el őt arra a hosszú vándorútra, amelyen Magyarországtól, Erdélytől elindulva bejárta fényképezőgépével úgyszólván az egész földkerekséget: Európát, Japánt, Ázsiát, Afrikát, Dél-Amerikát, Észak-Amerikát, a Biblia tájait. Könyve utolsó fejezetének ezt a címet adta: „A vihar szeme". 85
