Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 4. szám - Tornai József: Kép és szellem
Tornai József Kép és szellem Ott álltam a Grand Canyon legmagasabb pontján. Ott, ahonnan a hajdani indián hegybirodalom egészét be lehet látni. Zuhanni készülő, barna kőoldalakat, karcsú oszlopokat, meredek ormokat, melyeket mintha tönkrebombázott volna valamiféle idő előtti meteor. Megfordultam, és akkor tűnt föl, hogy a hegygerinc ketté van hasítva. A másik oldalon ömlött a folyó, a Colorado, legalább 1000-1200 méter mélységben. Ez a tünemény azért számít a világ csodái közé, mert az ellenállhatatlanul áradó víznek a dolgok természetes rendje szerint a hegy lábánál kellett volna hömpölyögnie. De nem: a folyó a gerinc közepét választotta örökös és végleges útjául. Ez az, amire nincs magyarázat. Áttanulmányoztam a geológusok leírásait és elméleteit, de a „csoda" előtt, a lehetetlen láttán le kellett tenniük szakmai fegyvereiket. Ellenben találtam egy indián mítoszt. Eszerint a kanyon a Nagy Szellem hatalmának és szeszélyének a műve. Nekik ennél több okra nem is volt szükségük. Elfogadták, és némán tisztelték. Kosa Ferenc fotóin azonban nem ezt láttam. Azokon szinte lebegtek a hegyek, mintha párává, felhőformákká változott volna minden. O olyan színeket és sziklaalakzatokat látott meg, amelyek az én korábbi benyomásaimra alig-alig emlékeztettek. Egyet kivéve: a méreteiket... Mi lehet ennek az eltérésnek az oka? Tőle tudom, hogy amikor először végigjárta a Grand Canyon kilátópontjait, egyáltalán nem fotózott, mert nem voltak megfelelőek a fények. Szürke és lelketlen volt a táj. A kanyon lenyűgöző méreteit és arányait ugyan lehetett látni, de a lényegét, vagyis a lelkét nem. Aztán egy szikla tövében üldögélve megvárta a hajnalt... Azon az éjszakán végtelen volt körülötte a csönd és a sötétség. Amikor az ég alja derengeni kezdett, váratlanul megszólalt egy dob. Hangja messziről, a völgy mélyéről jött, vagy talán a túlsó partról... A dobhang lassan ismétlődő ritmusa úgy szólt, akár egy ősi indián ima. Egy indián sámán imája a Naphoz és a Mindenséghez... A Nap első sugarai fölélesztették a tájat. A sötétség tengeréből kiemelkedő hegygerincek és sziklaalakzatok bíborvörösen izzottak a hajnali fényben. Olyanná váltak, mintha súlytalanul lebegnének a világmindenségben. Az esszé Kosa Ferenc előkészületben lévő könyvéhez készült. Köszönjük az Éghajlat Kiadónak, hogy Tornai József és Kosa Ferenc írásait rendelkezésünkre bocsátotta. (A Szerk.) 84
