Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 4. szám - Kósa Ferenc: Az idő egésze
laszirtek birodalmában is elém tárultak a földi élet biztató jelei és a Mindenség életet sugárzó fényei. Költőnkkel szólván: az élet még ott, a világ végén, az Isten háta mögött is él és - titokzatos okokból - élni akar. Néhány fotóm bizonyítja, hogy a jégmezők közvetlen közelében zöld lombozató, fénylő koronájú, az életre alkalmatlannak látszó körülmények ellenére is élni akaró fákkal találkoztam. Az élni akarás eme számomra emlékezetes jelképeit sikerült is lefényképeznem. A Mindenség türelme által és az Isten akarata szerint. A személyes sorsom alakulásával kapcsolatban megemlíteném, hogy fiatal filmrendezőként 1967-ben részt vettem a cannes-i nemzetközi filmfesztiválon, ahol a Tízezer nap című diplomafilmem elnyerte a legjobb rendezés díját. Ebből az alkalomból egy japán újságírónő - Itomi Shinobu - interjút készített velem. A beszélgetésünk során megismerkedtünk egymás gondolataival. Hamar kiderült, hogy a világról való vélekedésünkben számos rokon vonás található. Az ismeretségből szerelem, majd házasság lett - így hát megalapítottunk egy japán-magyar családot. Azóta a két ország kulturális kapcsolatainak gondozása természetes módon hozzátartozik az életünkhöz. Bár Budapesten élünk, amikor csak tehetjük, ellátogatunk Japánba is. Eleinte, mint filmrendező, főként a filmjeim bemutatója alkalmából utaztam Japán legkülönfélébb városaiba, majd később, mint ország- gyűlési képviselő - az Interparlamentáris Unió Magyar-Japán Tagozatának elnökeként - számos alkalommal vettem részt a két ország közötti kulturális és diplomáciai jellegű hivatalos találkozókon is. A sorsom tehát úgy alakult, hogy az elmúlt közel fél évszázad folyamán volt alkalmam megismerni Japán természeti szépségeit, a japán emberek lelki világát, hagyományos és modern kultúráját. A japán irodalom, képzőművészet, építészet és filmművészet kimagasló alkotásait mélységesen tisztelem, és világviszonylatban is jelentősnek tartom. A japán kultúra különböző áramlatai közül hozzám talán a zen-buddhizmus szellemisége áll a legközelebb. Nem lettem zen-hívő, így a zen-szellemiség iránti vonzódásom nem vallásos jellegű, hanem inkább lelki és történelmi természetű... Amikor először jártam Japánban, megismerhettem Kiotó legfontosabb műemlékeit, és a sors különös kegyelme folytán láthattam a Ryóan templomot is. Ez a kultikus kőkert olyan elemi erővel hatott rám, hogy szinte elakadt a lélegzetem. Valósággal kizökkent körülöttem az idő, és mintha én is kizökkentem volna az időből. Úgy éreztem, mintha a Ryóan-ji kövei időtlen idők óta léteztek volna bennem, valahol a lelkem rejtett zugaiban, vagy talán a génjeimben is. Mintha bennük és általuk hirtelen magamra ismertem volna... Emlékszem, miközben hallgatagon üldögéltem ott a kolostor lépcsőin, és elbűvölten bámulgattam a kert köveit, réges-régi dallamok sejlettek föl az emlékezetemben. Olyan dallamok, amelyeket még kisgyermek koromban édesanyám énekelgetett nekem az ágyam szélén üldögélve. Anyám azért énekelt, hogy elűzze belőlem a haláltól való félelmet, és békét teremtsen a lelkemben. Akkoriban - miként sokfelé a világban - mifelénk is háború tombolt. Az égből bombák hulltak, a földön tankok dübörögtek, a világháború katonái önfeledten öldökölték egymást. A lenni vagy nem lenni kérdése mindannyiunk ösztöneiben ott ólálkodott. A félelem határozta meg a nappalainkat és az éjjeleinket. Senki sem tudhatta, mikor ér véget az élete. Anyám énekei számomra a béke reményét jelentették, és elűzték a 81
