Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 4. szám - Kósa Ferenc: Az idő egésze
félelmeimet. Ezek az énekek afféle régi-régi magyar népdalok voltak, amelyeket még a honfoglaló magyarok hoztak magukkal az óhazából az újhazába: Ázsia szívéből Európa közepébe. Régi népdalaink többsége még azokban az időkben keletkezett, amikor őseink a Napot, a Holdat, a csillagokat, vagyis magát a Mindenséget isteniették. Nem véletlen tehát, hogy ezekből a dallamokból szinte sugárzik a Mindenség tisztelete és az emberek közötti béke iránti vágy. A magyar nép a lelke legmélyén több mint egy évezreden át őrizgette ezeket a dallamokat, s föltehetően őrzi majd a jövőben is. Mivel magyarnak születtem, e dallamok bennem is élnek: a lelkemben és a tudatomban egyaránt. Anyám pentaton énekei és a Ryóan-ji pentaton sugallató kőcsoportjai úgy élnek bennem egymás mellett, mintha időtlen idők óta, és immár örök időkre egymásra találtak volna. így hát személyesen is tanúsíthatom: az emberi lélek alkalmassá válhat arra, hogy egymásba ötvözze a világtájakat, valamint a múltat, a jelent és a jövendőt - vagyis hogy megteremtse önmagában az idő egészét. Közel fél évszázad telt el azóta, hogy a Ryóan templom köveit először megpillantottam. De lám: az első találkozásunk emléke máig is elevenen él bennem, a hajdani élmény inkább csak letisztult, mintsem elhalványodott vagy elhamvadt volna a múló időben. Az elmúlt évtizedek során, valahányszor Japánban jártam, mindig elzarándokoltam a Ryóan-ji köveihez. Ha sütött a nap, akkor is, ha szakadt az eső, akkor is, ha hullott a hó, akkor is. Sokszor üldögéltem a kolostor lépcsőin, nézegettem és fotózgattam a köveket, el-eltűnődtem az emberi élet eliramló pillanatairól s a térben és időben végtelen Mindenségről... Legutóbb, amikor ott jártam, különös, már-már képtelen gondolatom támadt. Arra gondoltam: olyan sokszor láttam már ezeket a köveket, hogy lassacskán kezdem őket megismerni és megérteni. S talán már a kövek is kezdenek megismerni és megérteni engem... Őszintén szólva, még az is megfordult a fejemben, hogy ez a különös képtelenség vajon miért is ne válhatna valósággá?... Hiszen végül is sorstársak vagyunk: a kövek előbb vagy utóbb éppúgy porrá lesznek, mint mi, emberek. Csak mi emberek valamivel hamarabb, mint ők. Ám ettől a végtelenség viszonylatában elenyésző árnyalattól eltekintve miért ne ismerhetnénk meg egymás arcát, sorsát és lelkületét _?! Végezetül a fotóimról is szólnék néhány szót. Bartók Béla azt írja valahol: „Műveim álljanak helyt önmagukért - magyarázatukra nem tartok igényt." Bartók szigorú erkölcsi és szakmai intelmeihez igazodva sem a filmjeimet, sem az írásaimat, sem a fotóimat nem kívánom se magyarázni, se minősíteni. A műveim olyanok, amilyenek - az értékelésük nem az én dolgom. Csupán annyit említenék ismételten, hogy hivatásom szerint filmrendező vagyok. A hivatásomhoz azonban szorosan hozzátartozik a forgatókönyvírás és a fotózás is. A filmrendező képeket lát a világban, és elsősorban képekben gondolkodik a világról. Akkor is, amikor forgatókönyveket ír, akkor is, amikor filmet rendez és akkor is, amikor fotókat készít. A filmrendező esetében mindhárom tevékenység a látás és a láttatás igényéből fakad. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom: akár morális, akár szakmai szempontból nézve a fotóimat 82
