Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Vadgalambtörténet Istenem, milyen nagy madarász is voltam nyolc-tíz éves korom idején! De talán azzal kezdem, hogy nagybátyám a városban szerzett és hozott egy kanárit drótkalitkával. (Volt egy nagyobb fakalitkánk, de az nagyobb madaraknak szolgált. Például abba fogtam a vadgalambokat.) Ilyen énekes díszmadár sem volt biztosan az egész faluban. Anyám, nagybátyám priittyögettek, szájukat csücsörítve cuppogtak neki, hogy éneklésre bírják. Én nem nagyon értékeltem ezt, sokkal jobban izgattak a verebek, cinkék, vadgalambok, amik szabadon éltek, és teli volt velük a környék. Sok verébfészekből kiszedtem a tojásokat, s ha „tiszták" voltak, feltörtem és megittam őket. A verebek a nád födelek ereszei alatt fészkeltek, sokszor csoportosan, s nem kellett nagy ész kiszedni őket, csak el kellett érni a nádfödelek alját. Sokkal nagyobb élmény volt azonban, amikor nagybátyám megtanított csap- dázni. Ez pedig úgy történt, hogy az első udvart a hátsó udvartól drótkerítés választotta el, dróthálós átjáróajtóval. Ezt az ajtót leemeltük, az udvar szabad területén egy botra feltámasztottuk, arra zsineget kötöttünk, jó hosszút, hogy elérjen nagypapa műhelyének ablakáig (a műhely homlokzata az ablakkal a kerítés meghosszabbításában volt). Az ajtócsapda alá kukoricát szórtunk, beültünk a műhelybe, az ablak elé (ott volt nagypapa „panglija", de nem sokat dolgozott ott), s vártuk a jó szerencsét. Általában vadgalambot, balkáni gerlét akartunk fogni, amik bőségesen voltak a szomszédos kertek fáin, s amiket a kukorica előbb-utóbb a csapda alá csábított. Ekkor meghúztuk a zsineg végét, az ajtó lecsapódott, rá a vadgalambokra. Ekkor csak ki kellett sétálni, a drótháló alól kiszedni a madarat, s betenni a kalitkába. Nagymama örült neki, megfőzte magának galamblevesnek. Az akkori nagy szegénységben ez is volt valami. Persze, zömmel a verebek és cinkék jártak rá a kukoricára, s ez nagyon bosszantott bennünket. Ugyanis hamarosan öcsém vette át tőlem a madarászszerepet, aki különben is sokat lábatlankodott a műhelyben, s elhordta játszani nagypapa suszterszerszámait. (Sokszor hallottuk nagypapa ingerült hangját: Gyurii! Hol van már megint a suszterkalapácsom?!) Télen is vadászgattunk a környék gyerekeivel, ugyanis a Kisgát (így nevezték a mi falurészünket) nádasaival, vizeivel és Tubánból lenyúló kertjeivel a lehulló havak után a mi kedvenc játszóterünk volt. Nemcsak csúszkálni lehetett a kiöntő s befagyott árkok körül (mindnyájunk bakancsán sarokpatkók voltak, s azok élére állva ügyesen lehetett csúszni, még cifra hatosokat csinálni is), hanem a nagy havakban bejöttek a kertek alá a fácánok, foglyok, még a vadnyulak is. Szereztünk finom rézdrótokat, azokból hurkot kerekítettünk, s a magokkal teli növényekre szereltük, különösen a vadcsapások mentén, s így fogtunk fácánokat, sőt, én egyszer egy megtermett vadnyulat is, ami a hidegben, nyakán a hurokkal, teljesen át volt fagyva, mikor rátaláltam. Nagymama nagyon örült neki. A legemlékezetesebb „madárkalandom" azonban nem ez volt. Az utcánkban, harmadik szomszédként lakott Újvári Jóska bácsi és felesége, Márkus Julis néni. Jóska bácsira alig emlékszem (általában be volt szlopálva), bezzeg a feleségére! 35
