Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

Öregek, vagy még inkább vének voltak már mind a ketten, s Julis néni gyakran járt (botozott) hozzánk, nagymamához. Mindig fekete, hosszú, ráncos szoknya volt rajta, fekete pulóverrel, fekete fejkendővel. Az volt a szokása, hogy amikor elhúzták a delet, s ebédhez ültünk, akkor jelent meg nálunk. Az ajtó mellé ültette anyám vagy nagymama, s szokás szerint hívtuk, hogy tartson velünk, de hagyományosan mindig azt felelte, hogy az ő ebédje már megvolt. De a miénket végigülte. Arca, keze csupa ránc, hangja kissé rikácsoló, s néha jókedvében félmagyar, féltót dalszövegeket mondott - valamikor az ősei a Felföldről költözhettek át. Ilyen részletekre emlékszem, mint: „Sáré, dudáié, kontya jól áll-é - nem!" vagy: „Fíej a cucám a lelki, málélisztes a seggi" - satöbbi. Fogatlan szájával csúfondárosan nevetett hozzá - egyszóval: ilyennek képzeltem a nálunk gyakran emlegetett boszorkányokat.

Nos, úgy adódott, hogy egy alkalommal, amikor anyám vagy elengedett, vagy megszöktem az utcavégi gyerekekhez játszani (őket anyám „utcagyerekeknek" nevezte, hozzánk nem jöhettek, s én is ritkán hozzájuk). Pedig szép számmal voltak, tulajdonképpen két napszámos család gyerekei, velem nagyjából egyívásúak. Egyikük kertecskéje a banya szintén nem nagy hátsó kertjével volt szomszédos, és szinte a drótkerítésben, de az öregasszony részén volt egy jókora szilfa. Nos, arrafelé kerültünk, s pajtásaim mutatták, hogy elég nagy magasságban van rajta egy vadgalambfészek, ki kellene szedni, de ki meri megtenni? Természetesen én jelentkeztem. Fölmásztam a kerítésre, onnan át a fára (nagyon szerettem és tudtam is fára mászni), majd az elég vastag törzset átkarolva már fönt is voltam az ágak-lombok között. Semmi baj nem lett volna, de a vén Julis néni éppen akkor botorkált le a kertbe. Persze meglátta a gyerekseregletet, s odabicegett. A lenti gyerekek megszeppenve is, kárörvendve is nézték. Elmondták a banyának, hogy fönt vagyok a fán. A banya óbégatni kezdett, próbált lecsalni, de én persze bolond lettem volna lemenni. Toporgott kicsit, majd azt mondta: „Majd lejössz te előbb- utóbb!" Ezzel odahozta kis fejőszékét a fa alá és rátelepedett. Én a fészeknél, az ágak közt ültem. Mi legyen? így nem maradhatok sokáig. A fészekben két tojás volt, s mivel a banya éppen alattam ült, az a ravasz ötlet jutott az eszembe, hogy a fejére ejtem a tojásokat. Céloztam, s már ment is az egyik tojás. Sajnos mellé - fekete szoknyája mellett pleccsent szét. Észre se vette. Aztán céloztam a másikkal is, s ez épp a fejét, a sötét kendőt találta. Pieces! Julis néni felugrott, óbégatni kezdett, s szólt a gyerekeknek, hogy hívják gyorsan anyámat. Azok egymással versenyezve nekilódultak. Ez már mégsem tréfa, gondoltam, s én is gyorsan mászni kezdtem lefelé a fáról. A banya görbe botját feje fölé tartva várta, hogy elérje a lábamat. Persze mezítláb voltam, mint a falu összes gyereke tavasztól őszig. Pár suhintást kaptam a lábszáramra, de láttam, ez így nem lesz jó, s egy merész ugrással levetettem magam a másik kertbe. Ekkor ért oda futva anyám, együtt a gyereksereggel. De már jöhettek! Usgyi neki, rohantam a világnak arra, amerre nem volt kerítés. Nyomomba sem értek.

Anyámnak azonban az volt a szokása, hogyha rossz fát tettem a tűzre, s nem tudott mindjárt elkapni, nem felejtette el, hanem bekészítette a konyhába nagypapa suszterlábszíját. Előbb-utóbb csak haza kellett mennem, s aztán este, mikor már nem is vártam, jött a haddelhadd. Ilyenformán bűnhődtem akkor is.

36