Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

kifogtam a lovat, az eke váza mellé állítottam, s az ekéről fölmásztam a hátára, így, nagy büszkeséggel, lóháton mentem be én is a tanyára.

Az udvaron már kint álltak az öregek, nagy jókedvvel fogadtak, s nem tudom, én voltam-e büszkébb tettemre, vagy ők rám.

Aztán pár év múlva, már kalocsai gimnazistaként, egyedül a drága Terka lakodalmára nem tudtam elmenni, aki, ahogy anyám mondta, ha nem is korán, de nagyon jól ment férjhez egy nagydarab, szerző-mozgó kun legényhez, Madaras Lajoshoz. Nem kuliéri volt, véletlenül vetődött a Jónás-tanyához, s megakadt a szeme unokanővéremen. Meg kell említenem, hogy Terkának pedig volt egy kis járáshibája, de aki nem tudta, észre sem vette. Ugyanis, amikor „bejöttek az oroszok", s ő kislány volt, egy katona véletlenül ellőtte az egyik bokáját. Madarast ez nem érdekelte, összeházasodtak, s az új asszonnyal Dunatetétlenre költöztek.

Nemcsak én látogattam Jani bátyámékat, hanem egy itt ragadt orosz ember is. Tyimofejnek hívták, Pesten lakott, s a maga módján üzletelt. Gyakran meglátogatta nagybátyámékat, hozott a városból szükséges dolgokat, amit ott lehetett kapni, s vitte helyébe a tanyasi cuccokat. Nagynéném is nagyon szerette, törve beszélt magyarul, de jól megértették egymást. Mikor én is ott voltam, leginkább ténferegtem a hátsó ólak körül vagy kivittem egy pokrócot a szalmakazalhoz, s olvasgattam. Mégpedig mit? Nagynénémtől kaptam ajándékba a Vörösmarty- összes 1905-ös kiadását, s bár „magas" volt az még nekem, azt lapozgattam.

Volt még egy nevezetes utam a kuliéri tanyákba, mégpedig télen. 1955-ben vagy 56-ban lehetett. Nagy tél volt, sok hóval, faggyal, s én társaimmal szinte állandóan a Kisgát befagyott vizein, nádasain voltam. Mégpedig korcsolyával! Pilóta nagybátyámtól ugyanis rám maradt egy ősidőktől való korcsolya. Pántjai voltak, s egy kulcsocskával lehetett rászorítani a bakancstalpra. Persze büszkélkedtem vele, mert társaimnak csak patkójuk volt a bakancs sarkán, de azzal is ügyesen lehetett hatosokat karcolni a jég hátára. Egy alkalommal az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha meglátogatnám tanyás nagybátyámékat így, korcsolyán. Ugyanis az utak is jegesek voltak, a szánok és kocsik kijárták a havat, ami reggelre jól megfagyott, s egy kis ügyességgel korcsolyázni is lehetett rajta. Anyámék elengedtek. Csengődig simán is ment minden, de akkor következett a neheze, a négy kilométer földút. Az a tanyasi osztatlan iskolánál érte el a soltszentimrei műutat, s azon még egy kilométer Jani bátyámékig. Bizony, nagyon megörültek a vendégnek a végig havas pusztaságban. Misa bátyámékhoz is átmentem, ahol Rozi ángyom élt, két velem egykorú fiával. Persze, ők is ki akarták próbálni a korcsolyát, s az út túloldalán lévő árok jegén jóízűeket estek-keltek, de aztán persze rájöttek a fortélyára. Persze elmentünk a szomszédos Kolon-tó csatornához is, ahol még nagyobb volt a jég.

Ez volt a legfárasztóbb - s talán legutolsó - utam a kuliéri rokonoknál. Gimnáziumba kerültem Kalocsára, s másfelé vittek útjaim. Már mint autótulajdonos, a nyolcvanas évek végén jártam arra. Jani bátyámék rég meghaltak, a tanya elhagyatva, megroggyanva, mindenütt a gaz és a gazdátlanság. S hogy a romlás, pusztulás teljes legyen, a két kisebb fiú is meghalt, s mindketten úgy végezték, hogy maguk vetettek véget életüknek.

34