Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Paár Ádám: „Tanulni népet…”
értekezését könyvvé formálta. A könyv három fejezetben ismerteti a sárospataki falukutatás politika- és társadalomtörténeti előzményeit, a faluszeminárium történetét, a faluszeminaris- ták szociográfiáit, majd egy negyedik fejezet összegzi és tisztázza a földkérdéssel kapcsolatos álláspontokat. A kötet végén angol nyelvű összefoglaló és kivételesen gazdag melléklet található, amelyekben egyebek között például olvasható a sárospataki tanítóképző II. Rákóczi Ferenc cserkészcsapatának ötéves munkarendje, a faluszemináriumokat szervező Újszászy Kálmán „Útmutatója", valamint egy faluszeminarista, Fürjész István teológushallgató életútja. A szerző a rendelkezésére álló forrásanyagot és a szakirodalmat maradéktalanul felhasználta. A témából fakadóan nagy szerepet játszanak a memoárok, naplók, interjúk, amelyek leginkább Újszászy Kálmán személyéhez kötődnek. A forrásanyag gazdagságára vonatkozóan beszédes, hogy a magyarországi, regionális és határon túli sajtóanyag összesen 51 tételt tesz ki. Mindebből érzékelhető, hogy a szerző hatalmas anyagot mozgatott meg. Ennek eredményeként imponáló részletességgel járta körbe a népi gondolat, a falukutatás és a faluszeminárium történetét, és számos mélyfúrást végzett el (pl. a sárospataki munkatábor leírása, országos és nemzetközi kontextusba helyezése külön tanulmányt is megérdemel). Bartha Ákos munkája fontos annak tudatosításában, hogy a magyar népi mozgalom nem légüres térben, és nem szellemi előzmények nélkül tevékenykedett. A kötetből is kiderül, hogy a népi írók - Féja Géza, Kodolányi János, Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Erdélyi József, Sinka István és a többiek - egy virulens szellemi, társadalmi és politikai közegben tevékenykedtek, amelyikben a parasztság és az agrárproletariátus helyzete, az ún. paraszt- vagy földkérdés elméleti viták tárgyából fokozatosan a közéleti disputák részévé vált. Vagy ahogyan Illyés Gyula írta a Puszták népé ben, „a kazalalji vita, hogy kiknek van jobb dolguk, a pusztai cselédeknek vagy a falusi zselléreknek és kisparasztoknak-e, később országos méreteket öltött, már az úgynevezett illetékes körökben." (259.) Bartha a polémiákat, amelyek a földkérdés körül zajlottak, a kor egyik elismert agrárszakértője, Kerék Mihály és a reformkonzervatív álláspontot megjelenítő Scherer Péter Pál, a későbbiekben pedig Erdei Ferenc és a szintén neves reformkonzervatív, Weis István véleményének ütköztetésével illusztrálja. (261-263.) Némileg különösnek tarthatjuk a szerző döntését, hogy a Kerék-Scherer- és Erdei-Weis- polémia érveinek bemutatására, és általában a reformkonzervatív álláspont felvázolására miért a kötet utolsó fejezetében, a faluszeminárium történetének kifejtése után kerül sor. A reformkonzervatív álláspontot célszerűbb lett volna mindjárt az első fejezetben kifejteni, kapcsolódva az 1920-as földreform utáni helyzet felvázolásához. Két alfejezet, a Falvak helyzete a Horthy- korszakban (24—32.) és a Horthy-korszakbeli faluértelmezések (264—268.) összevonhatóak lettek volna, hiszen egyikből - a falusi népesség szociális, egészségügyi és művelődési helyzetéből - logikusan fakadt, hogy a falu a korabeli politikai értelmezések és csatározások tárgyává vált. Bartha helyesen mutat rá, hogy a népi mozgalom nemcsak a korabeli állammal, hanem - más problémák mentén - a néprajztudománnyal is szembekerült, mert a népi írók a néprajzot azzal vádolták, hogy az egy soha nem létezett idillt próbál sugallni (258.). Azonban a nép valós életének feltárása és a népi hagyomány gyűjtése összekapcsolódott a Sárospataki Református Kollégium faluszemináriumának a munkájában. A 19. század végén a parasztságnak a romantika korabeli mitizálását mindinkább a valósággal való szembesülés, és az objektívebb értékelés vette át, amelybe már bekapcsolódott a néprajztudomány is. A 20. század elején egy kivételes történelmi pillanat adódott a paraszti világ néphagyományainak feltárására és megőrzésére. Egyrészt ekkor már rendelkezésre álltak a technikai adottságok a népi hagyományok rögzítésére, lejegyzésére, másrészt Európa számos országában a parasztság még a modern városi kultúra befolyásától mentesen élt; a városból leszűrődő műdal még nem szorította ki a népdalt és népmesét. Tulajdonképpen egy leletmentés volt ez, hiszen nyilvánvaló volt, hogy pár generáció múlva a felhalmozott paraszti tudásanyag, műveltség szétszóródik, feloldódik a társadalmi változások következtében. Erre a hatalmas munkára szerveződött meg a Folklore Fellows nemzetközi szervezete, amelyik 1907-ben zászlót bontott Finnországban, és négy évvel később megalakult a szervezet magyar szakosztálya. Ehhez a hatalmas, nemzetközi mértékben folytatott anyaggyűjtő munkához kapcsolódott a Sárospataki Református Kollégium faluszemináriuma. 109
