Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 3. szám - Balog Iván: Társasnyelvészet

a nyelv folyamatosan változik; hogy a társas szerepek, beállítódások jelzése nemcsak elválaszthatatlan tulajdonsága a nyelvnek, hanem valószínűleg elsődleges funkciója" (398. o.). Egy-egy nem sztenderd nyelvi változat az emberi agy működésének sajátosságai miatt sokkal alaposabban belénk vésődik kisgyermekkorunktól kezdve, mint a divat, ráadásul ez szó szoros értelmében „anyanyelv", tehát csoportidentitást őrző tényező is. Ezért marad meg a hivatalos szférában lenézett tájszólás ún. rejtett presztízse az azt beszélők körében, és emiatt jóval nehezebb leszokni a suksükölésről-szukszükölésről, mint a fekete öltöny mellé fehér zoknit viselésről - ez pedig pluszteher elé állítja a tájnyelvet beszélő tanulókat, és igazolhatatlan iskolai hátrányt okoz nekik (400. o.). Ez a „teher alatt nő a pálma" érveléssel sem legitimálható, mert „a gettóból nem úgy kell kiszabadítani az embereket, hogy előbb gettókat építünk, majd az arra alkalmasnak ítélteket megtanítjuk átmászni a palánkon, hanem úgy, hogy nem építünk gettókat" (407. o.). E megfontolások szellemében Sándor Klára a sztenderd nyelvhasználat megtanítását is szükségesnek tartja, kényszerítését azonban elveti (406. o.), és a nyelvtudomány számára is csak a nyelvi normák elemzését, tanulmányozását tartja feladatnak, kötelezővé tételüket azonban helyteleníti.

A könyv hallatlanul szellemes, élvezetes, ugyanakkor nagy műgonddal íródott. A végén a leglényegesebb nyelvészeti terminus technicusokból összeállított fogalomtár, továbbá a kötetben előforduló híres személyekről, egyéb társadalomtudományi szakszavakból készített Ki kicsoda? Mi micsoda?, sőt, még QR-kódokkal a netről beolvasható tesztek is kiszolgálják az olvasót. Az 59. oldalon viszont - ahol Sándor Klára a szerinte nem létező művelt köznyelvre hivatkozó Lőrincze Lajossal polemizál - ezt olvashatjuk: „Lőrincze Lajos egyik írásában sokat küzdött azzal, hogy elkerülje a körben forgást, de maga is beismerte, hogy nem sikerült: érvelése végül saját farkába harapott, úgy lehetne összegezni, hogy művelt köznyelvet beszél az, aki művelt, a művelteket pedig onnan lehet felismerni, hogy művelt köznyelvet beszélnek." Szerzőnknek igaza van, de mivel Lőrinczét itt erős kritika érte - ezért pedig a bíráló fokozottabban tartozik helytállni -, keresni kezdtem legalább a könyv végén található Felhasznált alapirodalomban, melyik az a bizonyos „egyik írás", de ott sem találtam.

Ennél több „fogást" és „szőröznivalót" nem sikerült találnom e könyvön. Aki igazi szellemi élvezetre vágyik, annak pontosan az olyan gondolatgazdag, rendkívüli problémaérzékenységgel és borotvaaggyal, ugyanakkor nagy tárgyismerettel megírt könyveket ajánlom, mint amilyen a Határtalan nyelv is.

107