Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Elég nagy csavargó voltam addig is, még az ötvenes évek elején nekibátorodtam, s elkezdtem Jónás Jani bátyámékhoz önállóan járni. Tíz kilométer - hat Csengőd kövesúton, onnan négy Kuliér földúton -, mi az nekem! Különösen, hogy szép is volt az út: Akasztó és Csengőd között végig kétoldalt hatalmas kanadai nyárfák szegélyezték, lombjaik összeborultak, s mintha alagútban járt volna az ember. Ebből is kitetszik, hogy Akasztóról Kullérba csak gyalog vagy biciklin tudtam eljutni (vasútállomásunk nem volt, buszjárat is csak egy, Kiskőrös felé. Mondanom sem kell, hogy mind a két nyárfasort már több évtizede, erejük teljében letarolták, s maradt a kopasz, napsütötte műút). Nagybátyámék örültek nekem, bár hasznomat ugyan nem látták. Sőt, egy éhes szájjal több, mikor országszerte úgyis döbbenetesen uralkodott a szegénység, a nincstelenség! Fekvőalkalmatosságuk is kevés volt: a szobában két ágy, egy dikó a konyhában. Az egyik ágyban nagybátyámék aludtak, Verőn ángyival, s engem a többé-kevés- bé pajtás, legkisebb lányuk mellé fektettek, Terka mellé, aki hat-hét évvel volt csak idősebb nálam. (Jó haverok voltunk, csipkedtük, csiklandoztuk egymást, míg Jani bátyám ránk nem szólt: Nyugodjatok már gyerekek!) A konyhában, a dikón János fiuk aludt, Jóska meg, a legfiatalabb legényfiú az istállóban, szintén egy dikón, a lovak mellett. Étkezni is szerényen étkeztünk - ezek voltak a padlássöpréses, kulákos évek -, de mint nagymama otthon, Verőn ángyi is kis semmiségekből is nagyon ízletes ételeket tudott összehozni. Annyi aludttejet és dinnyét életemben összesen nem ettem talán, mint akkor. Imádtam mind a kettőt, s alig tudtam velük betelni. (Ma is!) Jani bátyámnak a ház körül voltak földjei, s mindjárt jobbról, a széna-szalma kazlakon túl volt a jókora dinnyeföld. Egy vasárnap reggel, a kocsit jól megrakva sárga- és görögdinnyével, nagybátyám bevitt Soltszentimrére dinnyét árulni. A templom előtti téren vertünk tanyát, s mikor a szentmise véget ért, megindult nagyban a bolt is. Jani bátyám alig győzte a lékelést, pénzszámolást. Én a kocsi hátuljában voltam, s a templomból sóvárgó gyerekek is jöttek, összeverődtek a kocsi faránál. Addig-addig, míg megszólítottak, nem adnék-e nekik dinnyét. Jó szívem vitt a bűnbe, elkezdtem nekik leadogatni a kisebbeket. Már egészen jól belejöttem, a srácok összekacsintottak velem, mikor nagybátyám észrevette. Alaposan ledorongolt, de sokáig nem tehette, mert vártak rá a vevők. Hazafelé, mikor üres kocsival mentünk, már csak somolygott csínytevésemen. Aztán egyszer - 12 éves lehetettem - kivitt szántani is egy közeli földjére. Egy kilométerre lehetett a tanyától, és akkor csak egy, de nagy, csontos lova volt. Jártam vele a köröket, ahogy szántott, ha kellett, vezettem a lovat. De tudta a dolgát. Egy idő után, mikor még nagy darab föld volt szántatlan, nagybátyám megállította a lovat, s mondta, hogy be kell mennünk a tanyára. Én könyörögve kértem, hadd próbáljak meg szántani tovább. Végül is jókedvűen hozzájárult, s odaengedett az ekeszarvhoz. Figyelmeztetett, hogy különösen a végeken mit kell csinálni, hogyan emeljem ki az ekét, s hogy fordítsam meg a lovat a túlsó oldalra. Magam sem gondoltam, de ragyogóan ment, s miután Jani bátyám pár kört kivárt, magamra hagyott. Én könnyedén és gyönyörűen haladtam, mintha mindig ezt csináltam volna. Aztán, ahogy nagybátyám sokáig nem jött vissza, 33
