Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 3. szám - Balog Iván: Társasnyelvészet

értelmezést tud adni: ha A elem nagyon sokszor aktivizálódik együtt B elemmel, mert mindkettő megkapta az ehhez szükséges ingereket, akkor A elem aktiválása akkor is aktiválhatja (a kapcsolaterősség miatt) B-t is, ha az ehhez szükséges megfelelő inger nem érte el a rendszert (188.0.).

(2) A Határtalan nyelvből kirajzolódó antropológiai előfeltevések hátterét az evolúcióelmélet adja. Az ezzel kapcsolatos szövegrészek annyira lényegesek, hogy érdemes belőlük hosszabban idézni: „Az ember nemcsak a köznapi szólás, vagy inkább közhely szintjén »társas lény«, hanem valóban, evolúciós értelemben az: biológiailag sem tud más lenni. Ma már tudjuk, hogy a csoportos élethez alkalmazkodás genetikusán öröklődő, egyetemes emberi tulajdonságainkba be van kódolva: a szabálykövetés, a tekintetkövetés, a figyelem összehangolása, az agresszió csökkentése a csoporton belül, illetve a csoport- kohézió növelése minden lehetséges más eszközzel is, az elme- vagy tudatolvasás szintje, a tanulásra és tanításra való hajlam stb. Ezek a tulajdonságok tették lehetővé az emberre jellemző kulturális produktumok létrehozását, például a rítusok kialakulását, a mítoszok, a vallás, később a (csoport)történelem megjelenését, a komplex szokásrendek kifejlődését."

És természetesen a nyelv kialakulását is. A nyelv, ha tetszik, kétszeresen is társas jelenség. Egyrészt a társakkal fenntartott viszony folytonos jelzésére szolgál: „[...] bármit mondunk, nyelv- használatunk jelzi, hogy kik vagyunk, kinek gondoljuk magunkat, és milyen viszonyba helyezzük magunkat beszédpartnerünkkel [...]. Másrészt értelemszerűen a nyelv segítségével örökítődik tovább a kultúra összes verbális vonatkozása - márpedig a kultúra ugyan nem kizárólag, de legnagyobbrészt mégiscsak nyelvhez kötődő egységekből áll." (295. old.) Mindezek között kiemelkedő szerepet töltenek be a diskurzusok, amelyekről számtalan definíciót olvashattunk már, de engem mindegyik bizonyos fokig csalódással tölt el, megfoghatatlansága, homályossága miatt. Sándor Klára eredeti módon küzd meg az ebből adódó nehézséggel. Tudatosan olyan meghatározással él, amely a lehető legtágabban vonja meg a kategóriával felölelt jelenségek körét: „Azokat a nagy gondolatrendszereket, amelyekbe a kulturális jelen tések beágyazódnak, több elmélet is diszkurzusnak nevezi. A diszkurzus nyelvi és nem nyelvi elemeket is tartalmaz: elemei lehetnek például gondolkodás- és cselekvési módok, értékítéletek, érzések, hiedelmek, szimbólumok, tárgyak vagy a fizikai környezet jellegzetes használata. A diszkurzusokban megjelenő értékrend olyan mélyen belénk ivódik, hogy sokan egyáltalán azt sem értik, hogyan létezhetnek másféle világnézetek: a sajátjukhoz képest minden rossz, helytelen, hibás, természetellenes, esetleg bűnös, megátalkodott, pusztulásba vezető (kiemelés: Balog 1.)." (314. old.).

A könyv egyik legfőbb hozadéka az a nagyon kiegyensúlyozott, illúziótlan, hurráoptimizmustól és mizantrópiától egyaránt mentes emberkép, amelyet a szerző társasnyelvészként és egyúttal interdiszciplináris szemléletű társadalomkutatóként alakított ki, és amely az embert korlátozottan racionális, esendő, gyarló lényként látja és láttatja: Tudjuk, hogy az

etnocentrikus szemlélet minden idegent, szokatlant rossznak, természetellenesnek, esetleg erkölcstelennek tart, de legalábbis gyanakodva, húzódozva fogad. A mai, összetett társadalmakban nem örülünk az ilyesminek, hiszen a bezárkózás, pláne a mások megbélyegzése sem kívánatos, ráadásul ennél súlyosabb következményekkel is járhat az etnocentrizmus, végül olyan ideológiák építhetők rá, amelyek célja egymás kiirtása. Ezt nyilván el akarjuk kerülni, de ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy az etnocentrikus attitűdnek a csoportképződésben viszont fontos szerepe van.

Az európai kultúrában a »tiszta ráció« tana később szentesítette és tudományossá tette az »így kell lennie, mert így logikus/erkölcsös« elvét, és megszoktuk, hogy dolgokat kikövetkeztessünk: megszoktuk azt is, hogy a logikából kiindulva jósoljunk. Haszontalan, ha a RACIONALIZMUS dogmatizált ábrándjaival helyettesítjük a megértést, és elvitatjuk, hogy a csoporthoz tartozás érzése ma is biológiai szükségletünk. A szociálpszichológusok számtalan példáját írták már le annak, hogy »a mi csoport« és az »ők csoport« képzése pöccintésre beindul bennünk [...]. Ha ezt számításba vesszük, könnyebb a másik megértését megtanítani, mint ha azt állítjuk erkölcsi követelményként az emberek elé, hogy szabaduljanak meg az embert más fajoknál sokkal inkább jellemző csoportba szerveződés ösztönétől. (Elvégre az empátia, a megértés, a segítségnyújtás, az együttműködés is biológiai sajátossága az embernek, és ugyanezzel a csoportléttel függ össze.)" (426M28. old.)

(4) A szerző antidogmatizmusából eredően mindenféle ízlésterrort elvet, így nyelvi diszkriminációnak, azaz lingvicizmusnak tartja a hazánkban olyannyira elterjedt nyelvművelést is. Ez szervesen következik ama álláspontjából, miszerint „a nyelv nem homogén, de annyira nem az, hogy nincs két ember, aki ugyanolyannak ismeri anyanyelvét: hogy a nyelvi szabályok nem kategorikusak; hogy106