Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás

igen ismerték fel, mindebben rendszer volt, nem elszigetelt, magányos „ötletek" ezek. S mi sem jelzi ezt erősebben, minthogy tudta, mit csinál. Magát a habitualizáció szerepét is fölismerte: „Idézni csak ritka vagy új mondást szabadna, mely mindenkinek a nyelve hegyén ott kísértett dolgot bökkent ki végre szerencsésen. Vagy, igenis, egészen régit s közönségesen ismertet, mely már rég nem azt jelenti, amit jelent, hanem ezer használat rendjén ezer új vonatkozást szedett magába, s valamennyit egymaga pótolja." (OK 146.)

Más oldalról teszi érzékelhetővé a folyamatot a költészet, amelyet már hívei is, ellenfelei is „modernként" azonosítottak, s mint ilyenért lelkesedtek érte vagy berzenkedtek ellene. Kézenfekvőnek látszik, hogy az (irodalmi) szimbolizmussal amúgy is régen hírbe hozott Ady Endre szövegeiben próbáljunk tájékozódni, speciális szempontjainkat érvényesítve. Adyról köztudott (legutóbb éppen Pór Péter írt erről fontos tanulmányt), hogy nála minden szimbólummá válik. Észjárása, versben is, prózában is ezt szolgálja, erre van „kiélesítve". Ha eszerint olvassuk szövegeit, sok olyan momentumra akadunk, amelyik beleillik a habitualizáció folyamatába, s lényeges közös tapasztalatokat sűrít össze. Az egyik ilyen mindjárt „a magyar Ugar" motívuma. Nemcsak az agrárium, a „föld" jelenik meg ennek szemléleti hátterében, hanem az a modernizációs deficit is, amelyet a magyar mezőgazdaság csakugyan megtestesített, s amely strukturálisan is behatárolta, mondhatnánk féloldalassá tette a magyarországi modernizációt. A „magyar Ugar" motívuma, mint versalkotó szimbólum, természetesen nem fogható föl empirikus szociológiai leírásként, nem szociográfia vagy tudományos munka, de valós tapasztalat van mögötte. S Ady költészetének kortársi recepciójában nagyon is fontos helye volt annak a „felismerésnek", azaz tapasztalatrögzítésnek, amely ebben kifejeződött. A magyar ugar képe szimbolikus tömörítésben mondott ki egy fontos, sőt alapvető „közös" tapasztalatot. (Előzményei ennek természetesen kimutathatók lennének, de e tapasztalat elterjedésének fölgyorsítója és az általánosíthatóság szintjére emelése Adynak köszönhető.) A „városos Magyarország" képe hasonlóképpen közös tapasztalat szimbólummá tömörítése. A kibontakozó moderni- tás szimbóluma lett, nemcsak az van benne (ami evidencia lenne), hogy Magyarországon vannak városok, és ezek fejlődnek, hanem az is, hogy ez a „városiasodó" jelleg magának a fejlődésnek az irányát mutatja, s a modernség feltétele. Nem véletlen, hogy ez a fölismerés már Ignotusnál is megvan, s az sem, hogy a felvidéki, „polgárias" tradícióból induló Schöpflin Aladár a Nyugatban (1908) A város című esszéjével debütált. Ez volt a „belépőjegye" a modern magyar irodalomba. Más természetű, de hasonlóképpen fontos aktus volt „Pusztaszer" szimbólummá emelése is. A sűrítés itt bonyolult viszonylatok hálózatából indul ki. Benne van a „történeti" Magyarország, s vezető garnitúrájának képe, ha tetszik, a magyar múlt egy fontos dimenziója, de nem a megerősítés (affirmáció) szándékával. Ellenkezőleg. „Pusztaszer", szimbólummá válva a modernizációval szembeszálló múlt, a kiüresedett és deformálódott „magyar" hagyomány leleplezése.

Ez a három, az Ady-életműből kiemelt szimbólum a magyar közéletet leképező „közös" tapasztalatok szimbolikus formában való rögzítése. „Forradalmasító" aktus. Ady ebben kétségkívül élen járt. Mint elsőrendű újságíró erre különösen fogékony volt. De Ady nem szűkíthető le a közéleti hadakozóra, más jellegű közös tapasztalatok is az ő kezén nyerték el szimbolikus formájukat. A „modern" ember antinómiákban konstituálódó személyisége hasonlóképpen kifejezést nyert nála. A „két meggyőződésű emberek" megjelenésének diagnosztizálásában osztoznia kellett Ignotusszal, aki már Ady előtt kimondta, hogy „nem ért egyet a saját véleményével". Ignotus paradoxonban kifejezett aforisztikus „ötlete" azonban teljesebb, mélyebb dimenziót nyert Ady cikkében, aki immár a magyarországi fejlődés egyik strukturális jellegzetességét mutatta föl ebben az „ötletben". Az ő két meggyőződésű embere a kollíziós magyar fejlődés szimbóluma lett. Egy mélybe lenyúló, közös, de ilyen plasztikusan senki más által kifejezni nem tudott tapasztalat artikulálódott

97