Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás
habitusformálónak bizonyult. S egyebek közt közvetlenül, személyétől függetlenedve is előkészítette a modern magyar irodalom zászlóbontását. Nem kétséges, a Nyugat főszerkesztői posztja nemcsak Ignotus tehetségét ismerte el és igazolta vissza, de ezt a szerepét is. A viszonylagosság tapasztalata természetesen egyáltalán nem problémában tapasztalat. Megképződésének legalább annyi nem kívánt és nagy veszélyekkel terhes következménye lett, mint amennyi az új irodalom előtt törte az utat. Az, hogy a viszonylagosságtapasztalat funkciója 1918 előtt mégis jórészt pozitívan ítélhető meg, annak az átmeneti helyzetnek köszönhető, amelyben a lebontandó struktúrák megbontása és eltakarítása még teremtő rombolás volt, s nagy fejlődés előtt nyitott teret. Ez a felemás, de felemásságában is termékenyítő habitualizáció közvetve Nietzsche ösztönző hatásában, sőt divatjában is tetten érhető. Nem véletlen, hogy sokan, még Ady is, vagy a fiatalabbak közül egy ideig Kosztolányi és Juhász Gyula is, a Nietzsche-életmű ilyesféle hasznosítását mutatták. Benne sokan fölszabadítójukat ismerték föl, aki maga is ugyanannak az ellentmondásos és nyugtalanító tapasztalatnak adott, a legmagasabb szinten, művészi formát. Aki az esendő tapasztalatot a magas kultúra exkluzív magaslatára emelte. Mindettől a viszonylagosság tapasztalata természetesen nem vált problémátlanná. De annyi bizonyos, megindult a viszonylagosítás szabadságharca a kötöttségek és dogmák ellen, s ez - függetlenül a tapasztalat tárgyi helyességétől - sokáig kulturálisan termékeny gyakorlatnak bizonyult. A viszonylagosság elve mentális fedezékké formálódott, s ezt a fedezéket csak az apokaliptikus első világháború robbantotta föl. 8 A dualizmus fél évszázada utólag, a nagy törés perspektívájából „boldog békeidőknek" látszott. Nem indokolatlanul. A lehetőségek kitágultak. Széles kör számára az anyagi gyarapodás, a szabadság és a stabilitás ideje volt ez. De az utólagos perspektíva viszonylagosít (Szekfű Gyula Három nemzedéke [1920] ugyanezt az időszakot a romlás idejének látta), s önkéntelenül is elsimítja mindazokat a gyűrődéseket, elfödi azokat a disszonanciákat, amelyek ezeket az évtizedeket ténylegesen jellemezték. S láthatatlanná teszi a korlátokat, amelyek között az élet folyt, s amelyeket nem nagyon lehetett átlépni. Mint minden „osztálytársadalom", amelyben különböző érdekű és helyzetű csoportok egymást föltételező aszimmetrikus viszonya a meghatározó, nem is lehetett ez másképpen. S a fejlődés dinamikája csak fokozta a disszonanciákat, fölerősítette a korábban esetleg „természetesnek" tartott korlátok meglétének tudatát. A fogyasztás lehetőségeinek növekedésével párhuzamosan haladt a fogyasztás deformálódása és aszimmetrikus megoszlása. Addig soha annyi ember nem élt olyan relatív jólétben, mint ezekben az évtizedekben, de ez nem azt jelentette, hogy a szűkösség és a nélkülözés minden csoport számára megszűnt volna. Nagy (és paradox módon: növekvő) rétegek voltak, amelyek e fejlődésnek nem annyira az áldásaiból, hanem főleg csak gyötrelmeiből részesedtek, s nemcsak a javak elosztásából záródtak ki, de személyileg is alárendelt viszony határozta meg emberi lehetőségeiket. Voltak szolgák, cselédek, a társadalom peremére szorult, bizonytalan egzisztenciák is - nemcsak öntudatosodó szakmunkások, akiknek emberi önérzetét a „szervezettség" és a munkásöntudat is erősítette. A szabadság is megnövekedett, de bizonyos pontokon e szabadság is korlátok között maradt, s nyomásnak volt kitéve. Választójoggal például a lakosság nagyon kis százaléka rendelkezett, s azok is, akik egyébként csakugyan „szabadnak" érezték magukat, kényszerűen engedelmeskedtek a közízlés, az uralkodó retorika, és mindenekelőtt a társadalmi konvenciók hatalmának. Az életstílust írott s íratlan, de nagyon erős szabályok írták elő. Megsértésük, akár csak a divat álarca mögött, már 94
