Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás

apró kis lázadásnak számított, noha többnyire nem lépte át a „korszerűnek" érzett póz és manír határait. Mindez nemcsak a tovább élő tradíciók függvénye volt, de új elemként a kibontakozó kapitalizmus „fegyelmező" ereje is egyre jobban érvényesült benne. A „pénz" hatalma vagy a munkafolyamat logikájából fakadó fegyelem például nemcsak a bérmunkást regulázta, de egy - magasabb - szinten a tőke működtetőit is. A mindennapi élet a maga összefüggésrendjével szabályozta a különböző rétegek egymás közötti lehetséges viszonyát, az azonos helyzetű emberek összetartozásának (s más csoportokhoz való viszonyának) formáit és határait, a legitim szexuális életet, sőt még a felnőtté válást is. (Az érettségi után a diák nemcsak „érett" lett, aki immár saját jogán látogathatta a kocsmákat és a bordélyházakat, de a társadalmi hierarchiába is automatikusan betagolódott. „Úriember" lett, s mint ilyen, kiérdemelte az úgynevezett „egyéves önkéntesség" jogát, jóllehet munkás, paraszt vagy érettségi nélküli kispolgár ezt nem kapta meg. Azaz, a köz iránti kötelezettségei automatikusan redukálódtak.) Európában való utazáshoz, Berlin, Róma vagy Párizs fölkereséséhez nem kellett útlevél (a korlátozás csak speciális helyek, például a Balkán vonatkozásában maradt élő), de Európa megismerése természetesen pénzkérdés volt. A lehetőséget ez mindjárt behatárolta. Akinek nem volt erre pénze, mint például az íróvá válás útján elindult fiatal vasmunkásnak, Kassák Lajosnak, az csavargóként, a társadalom peremén mozogva szerezte meg a maga „nyugati" tapasztalatait. Ám egy dunántúli nagybirtok cselédje vagy egy szegedi tanyai gazda számára ez sem volt adott. Életkörülményei és életmódja a maga szűkebb környezetébe kötötte bele, azt nem is hagyta el. A magyar parasztság nagy részének világjárása kimerült abban, hogy eljutott katonai szolgálata helyszíneire (alkalmanként az ország határain túlra is), vagy kubikusként földmunkát végezve távolabbi vidékekre.

Mindez értelemszerűen a korlátok meglétének, a társadalmi disszonanciáknak a tapasztalatát is relevánssá tette. S a dolgok összetartoztak. A cseléd szerepe, amely a korszak egyik kedvenc hírlapi témája volt, és sok mindent magába sűrít, szimbolikusan mutatja ezt. Ami az egyik (a „ház asszonya") számára a kényelem, sőt a komfortérzet elengedhetetlen feltétele volt, az a másik (a cselédlány) számára a személyi függőség és alávetettség mindennapos élményévé vált. S amíg az egykori hírlapok arról cikkeztek, mily nehéz „jó" cselédre szert tenni, s hogy mennyi gond van velük, addig (utóbb) e viszony Kosztolányi Dezső kezén az emberi kiszolgáltatottság szimbólumává válhatott. Okkal s joggal.

De a régi s az új privilegizált társadalmi csoportok tapasztalata sem volt zavartalan. Az „úri" (más néven: „történeti") középosztály a kapitalizmus kibontakozásával a dek- lasszálódás élményét ismerte meg, az új, idegen eredetű polgári középosztály pedig az „idegenség" élményével szembesült, s látens bélyegként hordozta származása „sárga foltját", a stigmatizációt.

A „boldog békeidők" élmény- és tapasztalatszerkezetében tehát nagyon is sok disszonancia kapott helyet.

9

A habitualizáció csúcspontja a közös tapasztalat szimbólummá sűrítése. Ez természetesen több mozzanatot foglal magában, s bonyolult intellektuális folyamat, de belőle utóbb már csak a végeredmény látszik. A közös tapasztalatok összefoglalása, sűrítése és „fogyasztható" formára hozása, függetlenül attól, hogy ki végzi el, lényegét tekintve par excellence írói, vagy inkább költői feladat. (Dichter, sűrítő, mondja a német nyelv, nagyon találóan a költőről.) A maga élete közegében azonban majdnem mindenki költő, vagy legalábbis annak lehetőségét hordozza magában. Az öreg paraszt, aki a maga szófukar módján egy95