Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás
A feladat, a csereérték előállítása belülről teszi irracionálissá a termelést és a fogyasztást, s bár ennek következményei rejtve maradnak, természetesnek látszanak: kártékonyak. Mi volt érzékelhető mindebből a dualizmus évtizedeiben, amikor az extenzív fejlődés élménye mindennapos tapasztalat volt, s e fejlődés sok mindent „igazolt"? Ami a tudat fölszínén is megjelent, és politikailag artikulálódott, az a munkások kizsákmányolása és szociális helyzete - e két tényező a szervezett (szociáldemokrata) munkások politikai föllépésében és egy ellenkultúra létrejöttének elindulásában is megmutatkozott. (A magyar ellenkultúra, amely a munkások mozgalmánál nem állt meg, s a „polgári" elégedetlenség „tudományos" és kulturális kifejeződésévé szélesedett, a kapitalizmusra adott válasz volt. Tartalmilag eklektikus és egyenetlen, politikailag a perem kultúrája. Irodalmilag azonban, elszakadva a fölszíni politizálástól, ez az ellenkultúra már a Nyugatot is ki tudta magából vajúdni, s ez az irodalom, mai távlatból már nem pusztán ellenkulturális irodalom volt, hanem „a" magyar irodalom amelyben áttételesen a kor finom rajzolatú mentális arcképe is alakot öltött.) Az irracionalizálódás veszélyes folyamata azonban jórészt rejtve maradt, nem tudatosodott, reflexió nem világította meg. A profitért vívott harc mélységes irracionalitása persze olyan végletes területeken, mint a hadiipari termelés, könnyen érzékelhető volt. A háborús szenvedések idején, egy-egy hadiszállító panamájának kipattanásakor külön hangsúlyt is kapott ez. Az igazi veszedelmet azonban, paradox módon, nem is a fegyverek előállítása vagy a papírtalpú bakancsok rendszerbe állítása jelentette. A deformáló és romboló dinamikát inkább azokban a kicsiny, de a szükségletek kielégítését kedvezőtlenül módosító „korrekciókban" érdemes keresni, amelyek a termék fölöslegességében, a „beépített avulásban", a kielégítetlenül maradt szükségletekben stb. foghatók meg. S hogy az érték helyetti csereérték-termelés milyen mentális rombolást végzett, azt leginkább az újságírói bérmunka képes érzékeltetni, amely már nem dolgokat, hanem a habitust kifejező és alakító, esetleg egyenesen meghamisító „betűket" termelt. Az újságíró ugyanis mindig hivatása lényege ellen dolgozik, amikor illegitim érdekek szerint szelektál vagy értelmezi át a valóságot. S a dualizmus évtizedeinek újságírása már mindazt a bűnt elkövette, amit elvileg el lehetett követni. (A kortársi sajtókritikának nagy és tanulságos irodalma van, könyvek, ankétok sora jelezte, hogy baj van. Az önreflexió, például Bíró Lajos könyve, igen tanulságos e tekintetben is.) S hogy nem egyszerűen a másképpen látás szükségképpeni megnyilvánulásairól volt szó, hanem szándékolt és célirányos átértelmezésekről, azt olyan, a maga idejében széles körben botrányt keltő eset is tanúsítja, mint Farkasházy Zsigmondé. Farkasházy, a hajdani képviselő, újságíróként két lapba is rendszeresen dolgozott, s este az ellenkezőjét írta annak, amit reggel képviselt. Politikai állásfoglalásait nem lehetett összhangba hozni, s ez a diszkrepancia nem is izgatta. Bérmunkás volt, aki elvégezte munkáját és fölvette bérét. A többi nem érdekelte, megrendelésre dolgozott, mint az úriszabó. A különféle lapokban megjelenő, egymással olykor diametrálisan szemben álló, a valóság tapasztalatát szándékoltan vagy szándékolatlanul, de meghamisító mentális reprezentációk pedig, káoszt teremtve, leülepedtek az olvasók agyában. S ez a szedimentáció a világban való eligazodást lehetetlenítette el. Azt, ami eredendő lényege lett volna. Joggal mondta tehát egy régi bölcs újságíró: az embereknek két véleménye van. Az egyik, ami személyes tapasztalatként szűrődik le bennük, s a másik, amelyet az újságjuk táplál beléjük. Az irracionalizálódás dinamikája mindenesetre megszülte a viszonylagosság tapasztalatát is. Ez, ha jól belegondolunk, a modernitás alaptapasztalata, az örökölt racionális ethosz megbontója és kiüresítője. Erre, már az 1890-es évek második felétől Ignotus Hugó reflektált a legtisztábban, tudatosítva e tapasztalatot, s következményeit részben végig is gondolva. Publicisztikája, amelynek A Hét nemcsak közlője volt, de aurájából is részesedett, nem utolsósorban e viszonylagosítás föllazító és fölszabadító szerepének köszönhetően, 93
