Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás

Ez, azt kell mondanunk, törvényszerű volt. Önálló, szuverén magyar állam gyakorlatig négyszáz éve nem létezett, s e helyzeten a „kiegyezés" (1867) is csak felemásan, kompromisszumos formában változtatott. Létrejött a kettős Monarchia, amelynek egyik pillérét a magyar államiság újjászerveződése adta, de ez a magyar állam csupán „társbérletben" létezett. (A közös had-, pénz- és külügy egyszerre jelentett előnyt, megnövelve a magyar államiság súlyát a világban, és hátrányt, kötöttséget. Előny volt, mert az országot ez egy európai középhatalom integráns részévé tette, s kötöttség volt, mert az önállóságot, s az önállóságból fakadó önérzetet lényeges pontokon korlátozta. Feszültséget vitt a konstrukcióba.) Mindez azzal járt, hogy a Monarchiában demográfiai kisebbségben lévő, s még a „magyar" részben is csak 50 százalék körüli részesedéssel bíró magyar etnikum strukturálisan instabil helyzetben élt. Ideológusai (politikusok, újságírók és a kultúrát tovább származtató tanárok) egy „képzelt közösség", a nemzet szimbolikus megerősítésében ismerték föl szerepüket. A retorika, méghozzá a „nemzeti" retorika túlsúlyos lett. Egy „képzelt közösség" szolgálata azonban nem marad, nem maradhat meg a racionalitás keretei között, óhatatlanul verbálissá és affektívvé válik. S amilyen mértékben a „nemzeti" szempont sérelme fölmerült (akár az osztrákok részéről gazdasági vagy szimbolikus formában, akár a belső, nemzeti kisebbségek elszakadási törekvései révén), olyan mértékben erősödött föl a közösség irracionális „erősítésének" ambíciója is. A veszélyeztetettségtudat kritériummá válása pedig a racionális mérlegelés lehetőségét csökkentette minden olyan téren, amely - így vagy úgy - ezt a „nemzeti" szempontot gyöngíthette. (Ilyen volt például az általános, titkos választójog kérdése, amelyre volt belső igény, de amelyet a nemzetiségektől való félelem megakadályozott.) A hatalmilag integrált identitásközösség pedig, ha az élet lényeges relációiban zárójelbe teszi, fölfüggeszti a racionális döntések lehetőségét, olyan irracionalizálódást indít be, amely a józan ésszel is, a politikai racionalitással is szembemegy. A kettős Monarchiában élő magyar politikai közösség, az ellenkultúra kialakulása ellenére is, erre az útra lépett. Mindez politikailag kevésbé volt érzékelhető, de a közgondolkodásban az irracionalitás pozíció folyamatosan erősödött.

A „nemzeti" elv szakralizálódott, s szinte minden mást felülírt. Akadályozva a Monarchia modernizációját, és siettetve fölbomlását, amely strukturális reformok nélkül elkerülhetetlen volt.

Ez azonban az irracionalizálódásnak csak egyik, archaikus eredete nyomait mindvégig megőrző formája volt. Merőben új fejleményként lépett be a habitualizálódás folyamatába a „gazdasági" racionalitás, a tőkelogika érvényesülése, amely lényege szerint maga is tömény irracionalizmus. Igazi természetét ugyan elfödte (s elfödi) a szemlélő elől a tőke- tulajdonosok és képviselőik tulajdonosi „racionalitása", az az üzleti logika, amely a maga speciális nézőpontjából nemcsak racionálisnak, de a racionalitás kíméletlen érvényesülésének látszik. A profitmaximálás racionalitása azonban valójában egy mélyen irracionális distinkción alapul. Az árutermelés, szándékoltan és célirányosan, nem értéket, hanem csereértéket állít elő - ezzel tesz szert profitra. Csak eladhatót termel, s ennek érdekében a kielégíthető áligényeket is termeli, lemondva mindarról, ami hasznos volna, de nem „kifizetődő". A szükséglet helyett a profitot szolgálja. S ez a megfontolás az árutermelésbe eleve, kezdettől fogva beleépítette az irracionalizmus romboló és deformáló logikáját. Mert az árutermelés szükségképpen elhasznál, sőt elpazarol anyagokat és emberi munkaerőt, ám nem azt állítja elő, ami valódi szükséglet volna, hanem bármit - következményeitől függetlenül -, amit el lehet adni, s profitot eredményez. A bérmunkás tehát (akár a gép mellett dolgozik, akár mérnök vagy termelésirányító) szakértelme ellenére valami olyasminek a realizálásában vesz részt, ami rombol és deformál. Rombolja és deformálja a fogyasztót, s rombolja és deformálja előállítóját. A világot pedig - felelőtlenül - szennyezi.

92