Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás
a humor feszültségoldó közegében is az idegenséget hangsúlyozta. A zsidók ugyanis ezeken a karikatúrákon görbe lábú, nagy orrú, szőrös figurák - valahol a nevetségesség és a visszataszító elutasítottság között. Ez a karakterizáció persze az adott körülmények között nem vált, nem válhatott gyakorlati kirekesztéssé, hiszen a budapesti zsidók lélek- száma oly nagy volt, szerepük pedig strukturálisan oly fontos, hogy a századfordulón egy ilyen kirekesztés megvalósíthatatlan lett volna. De nem véletlen, hogy a későbbi (1995) történetírásban - már affirmativ funkcióval - megszületett a „zsidó Budapest" kliséje is. A súrlódások léte azonban az összecsiszolódás legdinamikusabb periódusaiban is letagadhatatlan. Amikor például a nagy irodalomtörténész, aki nyelvészként is elsőrendű szakembernek számított, a „Nyugat magyartalanságairól" cikkezett (1911), akkor nemcsak valami elvont nyelvhelyességi vita folyt. Az önmeghatározás megújításának kísérlete s a kódolt stigmatizáció egyaránt benne volt. Mai perspektívából nem is a főváros lakosságának származási tagoltsága vagy a disz- szonanciák léte az igazi kérdés, hanem az: mi és hogyan tartotta mindezt egyensúlyban? A válasz bizonyosan nem hagyhatja figyelmen kívül a nagy és dinamikus fejlődés élményét, amely a résztvevők számára jól ellensúlyozta a disszonanciákat. De ez így, önmagában, túl általános válasz. Emellett maga a nagyváros térszerkezete és működési módja volt az, ami áthidalta a potenciális feszültségek egy részét, s „kezelte" azokat. így például a szegregáció kifejlődő gyakorlata. (Ez Wolfgang Maderthaner és Lutz Musner könyvéből [2008] tudható, a századvégi Bécsben is így történt.) Gyáni Gábor (Korunk, 2015. 9. sz. 54.) általános érvénnyel mondhatta ki: „A nagyvárosi »idegenek« bár egymás közelében élnek, mégsem találkoznak egymással. A népesség szegregált térbeli elhelyezkedése enyhíti a társas élettel együtt járó (osztály)konfliktusokat, nem küszöböli ki azonban az idegenséget, amely a modernitás termékeként képződik immár újra. A munkás külváros és a polgári belváros, a két pólus az idegen és az in-group megszokott dualizmusát szemlélteti. A belső megosztottság formájának döntő forrása a tömeges bevándorlás, a fokozott mérvű munkamegosztás és a többrétegű társadalmi differenciáció pedig tovább mélyíti a törésvonalakat. Ezek a társadalmi különbségek nem csupán a tér- és időbeliség vagy az épített környezet feltűnő különbségeiből, de éppúgy abból a mérhetetlen társadalmi és kulturális távolságból is fakadnak, ami a modernitás ösztönző hatására hoz létre csoportszintű idegenségeket. Ez az idegenség nem az isteni elrendelés következménye többé, hanem az e világi pénzgazdálkodás magától értetődő eredménye." Ember s ember viszonyának ez a metamorfózisa, a szegregáció idegenségkezelő szerepe persze maga is probléma. A viszony dinamikájának el- és lefedése, de nem megszüntetése. 7 Két kollektív „racionalitás", két „követelmény" az irracionalizálódás dinamikáját vitte be az életbe. S ez a magyar modernitás habitusszerkezetét messzemenően meghatározta. A dualizmus évtizedeinek Magyarországa az alkotmányos, liberális jogrendnek és a piaci kapitalizmus racionális ethoszának jegyében élt. Még a jellegében sok premodern vonást megtartó agrárium is megindult ezen az úton. A világkép és a gondolkodásmód „racionalitása" mégis felemásan, és inkább csak lerázandó béklyóként érvényesült. A mélyről fakadó, mondhatnánk strukturális, ám föl- és el nem ismert irracionalizálódás dinamikája hosszabb távon erősebbnek bizonyult, s ki is kezdte az „uralkodó" racionális ethoszt. Két, nagyon különböző természetű dimenzióban is. Egy „örökölt", ám a modernitás viszonyai között új szerepbe kerülő valóságdimenzióban, és egy új, igazában csak ezekben az évtizedekben kibontakozó dimenzióban. Magyarországon minden közösségi diskurzus - pro vagy kontra - a „nemzeti" szempont jegyében zajlott. 91
