Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás
föllazulása, majd bomlása, s egyre inkább a magára utalt egyén új tapasztalata lett a kényszerű személyes döntések mindennapos ismétlődése. A személyiségalakzatok és az értelemközösségek pedig örökölt adottságból személyes döntés kérdésévé differenciálódtak, ami azzal járt, hogy a személy- és csoportközi viszonyok is „finomodtak" és bonyolultabbak lettek. S az állandó alakulásban levés feszültsége fölerősítette az identitás és a „kollektív összetartozás" szükségletét. Kulturális és politikai szerveződések, sportklubok stb. jöttek létre. Mindez azzal járt, s ez történetileg nem becsülhető le, hogy a nyilvános térben való mozgás automatikusan a súrlódások, a mentális konfrontálódás élményét hozta magával. Ennek az élménynek az „értelme" persze nagyrészt a tömegmédiumok átértelmező munkájának függvényeként alakult ki, de annyi egyéni autopsziás tapasztalat mindenkiben fölhalmozódott, hogy a saját preferenciái szerinti médiumot „igazolni", megerősíteni (az ellenhangokat pedig elutasítani) tudja. A társadalom mentális képe tehát, jóllehet egy mediális átalakítás eredményének tekinthető, mint „saját" élmény, saját tapasztalat rögzült a fejekben. Megszületett a modern - heterogén és inkoherens - társadalom tapasztalata. 6b Az egymilliós Budapest az idegenség tapasztalatát is általánossá tette. Egymillió ember már nem ismerhette meg egymást személyesen. (Egy ember - bizonyos vizsgálatok szerint - csak maximum 3-4 ezer másik embert „ismer".) Megnőtt tehát a „másik" külsődleges, kategorizáló besorolásának szerepe, a kategoriális tudás megszerzésének és birtoklásának fontossága. „A kategoriális tudás fogalma itt azt jelenti, hogy többnyire annyi tudható meg csupán a többiekről, az idegenekről, hogy milyen (társadalmi) kategóriába vagy a társadalmi kategóriák melyikébe tartoznak. A kategoriális tudás - egyszerű esetben - a vizuális benyomásokból keletkezik, komplex módon pedig a verbális és vizuális információk együtt hozzák azt létre. [...] [A] nagyvárosi modernitás terében jószerivel csak a vizuális informálódás lehetősége adott. Igaz ez akkor is, ha hébe- hóba azért létrejön a személyes kontaktus két nagyvárosi »idegen« között is, ami persze ritkán lépi túl a funkcionalitás határait." (Gyáni Gábor, Korunk, 2015. 9. sz. 54.) De Budapest lakossága eredete szerint is erős tagoltságot mutatott. Mindenekelőtt a budapestiek nagyon nagy százaléka nem Budapesten született, máshonnan, „vidékről" jöttek föl, s csak a dinamikus fejlődés szívó hatása tette őket budapestiekké. Ez szocio- kulturális metamorfózissal járt együtt, a premodern világ emberének „modernné" kellett átalakulnia. S az etnikai megoszlás is nagy tarkaságot mutatott. A „magyarok" (azaz az önmagukat több nemzedék óta magyarként meghatározók) mellett szignifikáns mértékű volt a németek, és hangsúlyos a zsidók jelenléte. Budapest ugyan a magyarosodás közege lett, s minden „idegen" eredetű népesség (az említettek mellett a kisebb létszámú szlovákok és románok is) gyors és látványos magyarosodást mutatott, amelyet a „budapestiség" a maga új egyensúlyt teremtő dinamikájával hatékonyan ösztönzött is. A budapestiek ugyan nem lettek olyanok, mint a „vidéki", jórészt még premodern közegben élő, „igazi" magyarok, de a magyar főváros lakói voltak, s a modernizálódó Magyarországot reprezentálták, sőt ennek a modernizációnak a motorjai voltak. így a „modernség" magasából tekinthettek alá a „vidéki" Magyarországra. A lakosságnak ez a származási (s egyre inkább szociális) heterogenitása az egyes származási és szociális csoportok közötti idegen- ségtapasztalatot erősítette. Hogy mindez nem utólagos, „történészi" visszavetítés, hanem valódi tapasztalat volt, számos, jól olvasható jelzés igazolja. Szimptomatikus például, hogy a rajzos élclapok (a kor kedvelt olvasmányai) olyan képet alkottak a zsidókról, amely 90
