Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás
Magyarán, sok minden, ami az ember egyéni és közösségi élete szempontjából fontos, igazában ezen fordul meg. A habitus, közelebbről a habitualizáció, azaz a habitust eredményező folyamat ismerete az emberi aktivitás mentális mélyszerkezetébe világít bele, annak leírását teszi lehetővé. 2 De mi ez a „habitus"? A habitus, mint minden más is, leírható absztrakt és formalizált módon, de elvont használata nem igazán termékeny. Igazában csak a maga konkrétságában, mint fölhalmozódott speciális „közös tapasztalat" érdekes, amely nem helyettesíthető be egy másik habitussal, a fölhalmozódó tapasztalatok egy másik körével. Mindig „tartalma" és a folyamat, amely eredményezi, teszi érdekessé. A habitus ugyanis egyféle közös tudás-, a habitualizálódás során, a „mindennapi tapasztalatok" fölhalmozódásakor születik meg. A mindennapi életben fölhalmozódó közös tudás „szociológiáját" Schütz, Berger és Luckmann munkái alapján S. Varga Pál (Tiszatáj, 2011. 11. sz.) már jól s tömören összefoglalta. Az alapsémát, amely a habitualizáció fázisait leírja és modellezi, érdemes itt is idéznünk. „Kiválogatódnak azok a tapasztalatok, amelyek egy társadalomban ismétlődően fellépnek és lényegeseknek mutatkoznak. Ezek a tapasztalatok elveszítik az egyes felléptükkor mutatkozó egyediségeiket és személyes vonatkozásaikat ftipizálódás, anonimmé válási, ezzel interszubjektív - a szereplők tudatában objektív - érvényességre tesznek szert. E közös tapasztalatok könnyen, receptszerűen felhasználható szimbolikus formát öltenek fszimbolizációl: miután így modellszerű állandóságot nyertek és széles körben habitualizálódtak, bekerülnek a társadalmi gyakorlat rutinjába (szedimentáció), létrejönnek általános elérhetőségük csatornái és használatuk szabályai (intézményesülés,), végül egységes mintázatba integrálódnak, amelynek értelmét az egyén belátja, így előíró funkcióját is elfogadja (legitimációi" (S. Varga 2011: 58.). Ahhoz, hogy ez a „közös", azaz habitussá alakult tudás működhessen, irányíthassa az életet, „alapvetően három kritériumnak kell benne érvényesülnie: a realitás, a totalitás és a koherencia feltételeinek" (S. Varga 2011: 59.). E három feltétel közül különösen kettő, a realitás és a totalitás elve fontos. (1) „A realitás elvének érvényesülését nem az objektív (vagy inkább: a tudományosan megállapított) valósághoz való hozzámérés, hanem a közös, releváns tapasztalatokkal való folyamatos szembesítés biztosítja." (S. Varga 2011: 59.) A közös realitásnak ez a szerepe teszi érthetővé, hogy más-más közösségnek részben vagy egészében más-más közös tapasztalata van. A habitusnak csak a saját közösségen belül van érvényessége, egy másik közösség szempontjából ugyanaz a tapasztalat már az érzékelhető tapasztalatok körén kívül van. Az „idegen" habitus megnyilvánulása nem a „realitásnak" a tapasztalata, hanem valami „idegennek" és „problematikusnak" a leképeződése. Habitus és habitus között inkongruens viszony is fönnállhat, különösen a társadalmak átalakulásának időszakában, amikor (más-más csoportokban) egyidejűleg a réginek és az újnak a tapasztalata is halmozódik, amikor másféle tapasztalatok habitualizálódnak - vagy az úgynevezett „kettős szerkezetű" társadalmakban, amikor egyidejűleg, párhuzamosan két, merőben más természetű struktúra él egymás mellett. (2) „A totalitás posztulátuma azt jelenti, hogy nem léphet fel olyan releváns közösségi tapasztalat, mely rést hasítana az értelmesség mindent lefedő szövetén; a szimbolikus értelemvilágban rendszerkényszer érvényesül, s így egyetlen deviáns tapasztalat az egész megbomlásával s a káosz eluralkodásával fenyegethet." (S. Varga 2011: 59.) Nem árt azonban leszögezni, hogy a totalitás eme követelménye is voltaképpen nem föltétlenül össztársadalmi érvényességet involvál, „csak" egy adott közösségben érvényesül. A „totalitás" külön-külön érvényesül (s más és más szimbolizációt eredményez) a „régi" és az „új" közösségben, a kettős struktúra „egyik" és a „másik" elemében. A totalitás 82
