Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 3. szám - Lengyel András: A modernséget megalapozó közös tudás
Lengyel András A modernséget megalapozó közös tudás Az új tapasztalatok habitualizációjának magyarországi történetéhez 1 A modern magyar irodalom megszületése, gondolkodástörténeti nézőpontból, előfeltételez egy nagy átalakulást a habitusban. Végsőkig egyszerűsítve a dolgot: más habitus, más irodalom. Ez könnyen át is látható. Aki, mondjuk, ismeri Pósa Lajos és Szabolcska Mihály verseit, s abból az irodalmi konvencióból kiindulva olvassa Babits vagy Kosztolányi verseit, azonnal s jól érzékeli a habitusoknak ezt az eltérő versalakító erejét is, a különbséget. Babits vagy Kosztolányi versei nem egyszerűen mások, mint a Pósa- vagy Szabolcska-versek. Összetettebb, bonyolultabb habitus rejlik mögöttük. S fordítva is áll: Babits vagy Kosztolányi perspektívájából olvasva Pósa és Szabolcska verseit, azonnal érzékelhető: ezek „egyszerűbbek", sőt „üresek", naivak. Karinthy, nevezetes Szabolcska- paródiájában, már alighanem ezt vette észre mindenki másnál korábban és tisztábban, amikor Szabolcska verséről azt mondja: „Nincsen benne semmi, ámde / Az legalább érthető." Két kérdés azonban e fölismerés birtokában is fölvetődik. A habituskülönbség vajon nem „alkati", egyénlélektani különbség-e? Azaz, nem csupán arról van-e szó, hogy az egyik költő kisebb „tehetség", mint a másik, s a nagyobb kvalitás szükségképpen komplexebb tartalmak hordozója, mint a kevésbé tehetségesek versei? Vagy - s ez már a másik lehetőség - inkább arról van szó, hogy ezekben az egyéni különbségekben csakugyan a korszak habitusstruktúrájának megváltozása, átalakulása érhető tetten? Ha ugyanis így van, akkor alighanem az is kimondható, az eltérő habitusokat nem pusztán az egyéni adottságok alakították ki, azok elsődlegesen egy mélyebb változásra, a társadalomban végbemenő szociokulturális változásokra vezethetők vissza. Az első lehetőség: lehetőség, de semmit nem magyaráz meg, pontosabban: magyarázatként üres. A másik lehetőség előfeltételezi az irodalom kontextuális értelmezését, sőt szociokulturális meghatározottságát, ami ma - legalábbis bizonyos körökben - valamiféle „marxista" atavizmusnak, nem irodalmi megközelítésnek látszik. Nem „trendi". Ugyanakkor, a pedigré „foltjai" ellenére, kétségtelen: sok mindent ez tesz érthetővé, sőt sok minden csak így érthető. Vagyis, mindenképpen termékenyebb értelmezési irány ez, mint a problémának a puszta „tehetségre" (vagy a tehetség hiányára) való leszűkítése. Az, hogy egy műben a közös, habitusban lerakodott tapasztalatok mely köre jelenik meg, önmagában is elárul valamit erről a műről. Habitus és irodalom összefüggése, azt hiszem, nem is vonható kétségbe. E tanulmány azonban nemcsak ezen összefüggés mellett foglal állást, de a habitust egyenesen központi jelentőségű fejleménynek látja, amelyből az irodalom felé éppúgy vezet út, mint a legtágabb értelemben vett társadalmi mozgalmak, vagy éppen a „politika" világa felé. 81
