Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 3. szám - Móser Zoltán: Morzsák aranyból, ezüstből

Ha kél az ég szép hajnala,

Kezemben az eke szarva,

Ekém előtt négy tulok jár,

Csákó, Szilaj, Gyöngyös, Bogár,

(Jézus, segélj, haj!)

Végigszántok az ugaron,

Járok híves gyöngyharmaton,

Csillámló hűs gyöngyharmaton,

Mezei szép virágokon,

(Haj no Csákó, haj!)

Kis pacsirta, ég madara,

Szánt fölöttem, zeng a dala,

Párja vígan száll elébe,

Le-lecsalja a fészkébe,

(Csali Gyöngyös, haji)

Kis pacsirtám, szép madárkám,

Nézd meg, jő-e már a rózsám ?

Ej, ha én fönn lebeghetnék,

Mindig rózsám felé néznék.

(Hajba, Szilaj, haj!)

Majd ha a nap dél felé kel,

Eljő rózsám az ebéddel,

Tudom, édes lesz ételem,

Hisz ő is ott eszik velem.

(Csákó, Gyöngyös, haj!)

Még csak egy-kettőt fordulok,

Mert pihegve jár a tulok,

Megetetek, megitatok,

Délig könnyen tovább hajtok,

(Hahó, hahó, haj!)

Az életrajzíró Koltai Virgil megemlíti, hogy „Czuczornak e dala átment a nép ajkára", majd hosszasan ír erről a költeményről, „amelynél szebbet, valódibbat a helyzetdalok között népköltészetünk nem mutathat. Benne van a földműves összes élete, külső és belső élete egyaránt." Majd a vers „tiszta érzését és üde színezetét" ismerteti, és azzal zárja rövid ismertetését, hogy: „A Szántó legény dalát a mezőn mindig fogják énekelni." Először különösnek tűnt ez a jóslat, de hamarosan kiderült, hogy Czuczornak ez a verse népdalként is, népies műdalként is számos változatban, egymástól távoli vidékeken is előkerült. Most csak annyit jegyzek meg, hogy az egyik meglepőbb, mint a másik. A legváratlanabb az volt, amelyre egy emlékiratban akadtam. Ebből kiderül, hogy 1848-ban, tehát megjelenése után néhány évvel

56