Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

kitett asztalhoz, füzetet, ceruzát szerzett és egy csomó verset - egyházit és világít is - lediktált, s meg kellett tanulnom.

A legemlékezetesebb, hogy tőle hallottam talán először a tatárjárásról és IV. Béla királyról. Erről egy hosszú, talán „históriás" éneket is lediktált, s ennek hatására írtam egyik versemet. Sajnos csak annyira emlékszem, hogy „Fut Julián éjjel, nappal, Lova telítve van habbal". A későbbiek ismeretében sejtettem meg, hogy miért választott ki a körülötte lévő hét-nyolc unoka közül.

Kétszer nyaraltam Nyírparasznyán, másodszor már 12-13 éves lehettem, s persze Imre bátyámnál voltam elhelyezve. Két kislánya volt akkor, az unokahúgaim, s később még született két gyerekük. Felesége, Bözsi néni szintén tanyasi lány volt, mint Akasztón, illetve a Kullérban a Jónások, s a Vaja felé eső földút mellett volt a tanyájuk, s őket is Vajasoknak hívták. Én már első ízben is részt vettem a munkában, én voltam a tehénlegeltető. Mert két tehenük volt, amik nemcsak tejeltek, de a szekérbe is nap mint nap be voltak fogva. Megtanultam gyeplő nélkül is irányítani őket, mert a bal vagy jobb kanyart vezényszavakra végezték no, meg a kenderből magunk által font ostorral. Egy új szót is tanultam: labinusz. így nevezték a takarmánynak termesztett csillagfürtöt. Nagyon jó fekvés esett a kaszálások után a labinusszal megrakott szekéren a fürtök között. Egy alkalommal is „labinuszt" kaszálni mentünk a Vajas tanya felé, amikor szembejött egy megkergetett tehenek húzta szekér. Mikor kiértünk, Imre bátyám szétnézett, mert ott volt a dinnyeültetvénye is. Szinte darabonként számon tartott minden dinnyét (a héjukba bicskájával jeleket is vágott), s rögtön észrevette, hogy a legfejlettebb darab hiányzik. Azonnal kapta a vasvillát, s mondván, hogy a szemközt jövő szekeret hajszoló legény lopta el, gyalog, futásban utánaeredt. Persze már csak otthonában érte utol, de vagy félóra múlva diadalmasan jött vissza, hogy visszaszerezte az ellopott dinnyét.

Én, ha nem legeltettem a teheneket, a szomszéd földeken bőven megtalálható „muhart" szedtem, azt is nagyon szerették az állatok. De általában a földtáblákat sűrűn elválasztó akácsorok kisebb bokrait kerestettem, a tehenek a zsenge akáclombokat nagyon szerették. De még igazibb volt, amikor aratás után a tarlókat felverte a növényzet. Ennél jobb nem is kellett nekik. Minden alkalommal kidagadt bendővel hajtottam haza őket.

Mikor második alkalommal Parasznyán nyaraltunk, talán 1955-ben vagy 56-ban, már 12-13 éves voltam, s az aratásban is részt vettem. Legelébb is a tarlójárást kellett megtanulnom, mert az is egy tudomány. Meztelen talppal nem is olyan egyszerű a tarlón járni, mert élesek és hegyesek a torsok, s hamar tönkre- vérzik a talpat. A megoldás, hogy a lábat csúsztatva, a torsokat meghajlítva kell járni. Előbb csak a kévekötők után széthullott kalászokat szedtük össze. Aztán sor került arra is, hogy kéveköteleket fontam, vagy éppen markot szedtem. Egy alkalommal, amikor nagyapámék tábláján arattunk, emlékezetessé vált mindannyiunk számára. Jó korán kezdtük a munkát, aztán nagy meleg is lett. Nagymama hozta volna ki az ebédet Imre bátyám szekerén, s vele jött öcsém is, aki még nem vett részt ezekben a munkákban. Kikunyerálta, hogy nagyanyám engedje őt a teheneket hajtani. Ment is minden rendjén, míg az utolsó dűlőfordulóban túl szűkén vette be a kanyart, s a szekér oldalra billent. Mi tagadás, a jó sós tészta24