Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
leves kiborult, s a kísérőgombócok is mind szétgurultak. A gombócokból amit lehetett, összeszedték, de a leves menthetetlen volt. Mi már nagy éhségben és fáradtságban vártuk az ebédet, amikor nagyanyámék megjelentek, s elmondták, mi történt. A gombócokból néhányat megettünk, de igencsak ropogott a fogunk alatt. Aztán nagyanyám sietve fordult is vissza, hogy legalább a munka végén, otthon legyen mit ennünk. Jól emlékszem arra is, hogy egy alkalommal apám meglátogatott bennünket s apjáékat. Aratás után voltunk, s Imre bátyám portáján már kazalban állt a friss szalma. Apámnak Imre öccse volt a legkedvesebb testvére, s elhatározták, hogy a meleg éjszakában a szabadban, a friss szalmában éjszakáznak. Kikönyörögtem, hogy én is hadd tarthassak velük. így is történt, és sokáig hallgattam a szalmára terített lepedőn beszélgetésüket. Kevés ilyen szép, megnyugtató éjszakám volt azóta is. Persze csibészkedtünk is sokat unokatestvéreimmel s a faluban megismert gyerekekkel. Egyik legelső csínyem az volt, hogy egy ottani gyerekkel fölmásztunk a kápolna tornyába, s megfogtuk a baglyot és kifosztottuk a fészkét. Undorító volt a sok csontmaradvány és bagolyköpet. A legnagyobb élményünk azonban a máriapócsi processzió, mert mi is részt vettünk a nagybúcsún. Harminc kilométerre volt tőlünk Máriapócs, és szép számú ember - elsősorban öregasszony, öregember - jött össze erre az alkalomra. Földutakon, több falun mentünk keresztül, s mi fiatalok a menet végén haladtunk és „helytelenkedtünk". Szandálunkat kezünkben vittük, s gyalogszerrel tettük meg, mezítláb a nem kis utat. Estére kelvén érkeztünk meg, s a csoport megszállta a közeli füves domboldal egy részét. Ott éjszakáztunk, s mint egy termésre csapó varjúcsapatra, úgy emlékszem erre. A sok fogatlan száj, a sok fekete ruha, szinte félelmetes volt. Égtek a mécsek, s az árnyak még valószínűtlenebbé tették az egészet, mint egy pokoli jelenést. Másnap volt a búcsú, de arra már, mint a hazafelé tartó útra is, már nem emlékszem. Hazautazásunk előtt megbetegedtem, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy hiába főzte Böske néném kedvencemet, a mákos tésztát, rá sem tudtam nézni. Lázmérő nem volt. Másnap (vagy harmadnap) föltettek bennünket Mátészalkán a pesti vonatra, de az úton már igazán kitört rajtam a baj. Édesanyánk várt bennünket az állomáson, és egy távolabbi rokonhoz mentünk, Ferencvárosba, a Szigony utcába. Azonnal orvost hívtak, s már vittek is a közeli (Szent) István kórházba. Fertőzéses agyhártyagyulladásom volt, magas lázzal. Anyám kétségbeesett, de öcsémmel haza kellett utaznia, s rábízott a rokonunkra, Pusztai Rozika nénire, ki Pestre ment férjhez. Többször is megszálltunk később náluk, s kölcsönösen jól éreztük magunkat együtt. Két hetet feküdtem a kórházban, s hála az akkor még új gyógyszerként szereplő penicillinnek, fölgyógyultam. Egyszer meg is lumbáltak. Hátul a gerincembe szúrtak egy vastag tűt, s ott vezették le az agyvizet. Majdnem baj történt közben, mert láttam a vastag tűt, amit a hely kita- pogatása után belém akartak szúrni, s amikor megéreztem, hogy már szúrnak, ösztönösen berántottam a hátamat, derekamat. Az orvosok szinte tajtékzottak mérgükben, mert ebből nagy baj is lehetett volna. De mivel jó helyen ért a tűszúrás, az volt a büntetésem, hogy hátamat kidomborítva rá kellett szúrnom magam 25
