Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 2. szám - „A hazám Magyarország, de az otthonom Ausztriában van” (Komáromi Lászlóval, az Austrian Airlines nyugalmazott kapitányával Kriskó János beszélget)

egy kanna víz, mert állandóan felforrt a hűtővize. Lyukas volt a hűtő, csepegett, húsz-harminc kilométerenként föl kellett tölteni, de hát ráértem.

A magyar gróf pumpagyárában, ahol műszaki rajzolóként dolgoztam félállásban, felvettek volna teljes státusba is, de kevésnek találtam a pénzt. így hát elmentem a Firma Waagner-Biro céghez, 40 százalékkal magasabb fizetésért. Ez a cég gyártotta a Sydney-i Operaház acélszerkezetét, világhírűek voltak. A vízépítő osztályra kerültem, zsilipeket terveztünk Indiának. Az iroda kellemes volt, de ahogy tavasszal kisütött a nap, én többet voltam a repülőtéren, mint az irodában. így ment három évig, aztán közösen kimondtuk, hogy ez így nem jó sem nekem, sem nekik, az iroda nem nekem való munkahely. Közös megegyezéssel elbúcsúztunk egymástól, és úgynevezett utazó mérnök lettem egy kereskedelmi cégnél. Kőbányáknak adtam el fúrókat meg kompresszorokat, durva, mélyépítésben használatos szerszámokat. Tulajdonképpen ügynöki munka volt, nem mérnöki. Akkor már folyékonyan és hibátlanul beszéltem németül, mégis gondjaim akadtak, mert különösen Bécstől távol, Linz vagy Salzburg környékén, vagy Tirolban a második mondat után észrevették, hogy nem vagyok született osztrák. Volt, hogy meg sem értettem őket, olyan erős tájszólásban beszéltek. Nem volt elég, hogy nem értettem meg őket, amikor megszólaltam, már meg is köszönték, mondván, mindenük megvan, nem vesznek tőlem semmit. El voltam keseredve, de volt ennek a munkának előnye is. Egész Ausztriát bejártam szabadon, a saját autómmal. Kaptam kilométerpénzt, kiküldetési pénzt, plusz elég jó volt a fizetésem is. De a legjobb az volt benne, hogy Kalmár László, a híres magyar származású repülő Zell am See-ben volt éppen repülőoktató. Úgy osztottam be az utazásaimat, hogy hétvégén mindig Zell am See környékén legyek, a kőbánya-tulajdonosok úgysem szeretik, ha hét végén zavarja őket az ember, így hát én inkább repültem Kalmár Lacival. A valódi célom a polgári repülés volt, mindenáron forgalmi pilóta szerettem volna lenni, nagy utasszállító géppel repülni. Ehhez meg kellett tanulnom vakon, műszerek után repülni, el kellett végeznem a kétmotoros gépekre szóló kiképzést, az éjszakai kiképzést is. Mindezt a saját költségemre, a Swissairnél, egy középkategóriás autó árának megfelelő összegért. Sikerült úgy beosztanom a szabadságomat, hogy 1962 nyarát kint töltöttem Svájcban, megszereztem a szükséges papírokat. Az előírt repült óráim a hazai repülős előéletemnek köszönhetően megvoltak, nyolcszáz óra körül tartottam. Ez otthon sport volt, de Ausztriában valódi tőkét jelentett. A vizsgarepülés különleges feladat volt. Egy négyüléses Cessnával repültem, mögöttem egy nyugállományú kapitány és a Svájci Légügyi Hivatal szigorú embere. Mindez a zürichi reptéren, ahol percenként indultak és érkeztek a gépek, délutáni-esti csúcsidőben! A radar behozott két Jumbo közé, letettem a gépet rendben, de gyorsan el kellett hagynom a pályát, mert már a sarkamban volt a következő óriásgép. Sikeres volt a vizsgarepülésem. A svájciak nagyon szigorúak, de ha azt látják, hogy valaki becsületesen felkészült, akkor nagyon barátságosan is tudnak viselkedni. Velem ez történt. Felültem az éjszakai vonatra, nem volt még csak hálókocsijegyem se, péntek hajnalra megérkeztem Bécsbe, letusoltam, megborotválkoztam, átöltöztem, és már délelőtt tíz órakor bent voltam az Austrian Airlines központjában, jelentkeztem pilótának. A vezérigazgató megnyugtatott, hogy már hétfőn kezdődik egy kurzus a négymotoros Vickers Viscountra. Madarat lehetett volna velem fogatni. Természetesen ott voltam hétfőn reggel, megkezdtem a felkészülést erre a géptípusra. A repülés nemzetközi nyelve az angol, így a képzés is angol nyelven folyt, abban nem voltam nagyon ügyes. Szerdán visszajött szabadságról a főpilóta, és azonnal kipenderített a kurzusról. Csak azért, mert a vezér vett fel, nem ő személyesen. A mélybe zuhantak az álmaim és a reményeim, de nem hagytam magam. Felkerestem személyesen az irodájában, és hajlandó volt felvenni a következő kurzus hallgatói közé. Igaz, az már egy új típusra, a DC 3-ra készített fel. Nekem mindegy volt,

73