Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 2. szám - „A hazám Magyarország, de az otthonom Ausztriában van” (Komáromi Lászlóval, az Austrian Airlines nyugalmazott kapitányával Kriskó János beszélget)

Miska, Sanyi bátyám és én. Akkor még azt reméltem, hogy pár nap múlva, ha rendbe jön minden, hazatérhetünk, de az adott helyzetben tényleg menni kellett. Órákon keresztül gyalogoltunk, irgalmatlan hosszú út volt. Amikor már úgy éreztük, hogy a határ közelébe érhettünk, jött két lovas határőr. Azt hittük, hogy elkaptak bennünket, véget ért az utazás, de két barátságos srác volt, noha egyenruhát viseltek. Útbaigazítottak az osztrák határ felé, mondták, hogy a határ még mindig nyitva van.

így aztán november 4-én, 16 órakor átléptük az osztrák határt. A túloldalon már vártak a zsandárok, kedvesen fogadtak bennünket. Felraktak egy teherautóra. Pista bácsi nem volt különösebben elégedett, folyton engem piszkált: Kellett ez neked? Ez a te híres Nyugatod? Mit mondhattam volna: nem az enyém, de nem volt mit tennünk, ki kellett jönnünk a biztonságunk és az egyetemisták biztonsága érdekében. A traiskircheni lágerbe vittek bennünket. Érdekes érzés, egy idő óta Traiskirchenben élek, persze, már nem a lágerben, hiszen már rég nem működik, de akkor is különleges. Megmaradt a korábbi óriási fogadóépület, egy Mária Terézia korabeli tisztképző iskola, de a tábort bezárták. Valaha 1700 menekült tartózkodott benne egy időben.

Az osztrákok az első perctől kezdve nagyon rendesen bántak velünk, szívélyesen fogadtak, igaz, üres szobában, szalmán aludtunk. Néhány nap múlva a faluból jöttek értünk, hogy szívesen magukhoz vennének pár embert. A két legéletrevalóbb közülünk, Sanyi és Miska azonnal velük is ment. Lilienfeld közeléből egy kéményseprő családja vette magához őket, akik megígérték, hogy értünk is visszajönnek. Be is tartották a szavukat, két nap múlva mi is kint voltunk a lágerből. Josef Kramnak hívták ezt az osztrák urat, aki önzetlenül megsegített minket. Valószínűleg megfázhattam a nyitott teherautón még a lágerbe menet, mert alighogy megérkeztünk Kramékhoz, 40 fok feletti lázzal összeestem. A lilienfeldi kórházba kerültem. Két hét után már gyógyultan távozhattam volna, de az apácafőnök még fel akart kicsit hizlalni, nagyon vézna és sovány voltam. A fiúk meglátogattak a kórházban. Akkor éreztem először kínzó honvágyat. Amikor az első pár hétben meghallottam egy vonat füttyét, mindig hazagondoltam, és ez érzelmileg nagyon megviselt.

Németül nem beszéltem egy szót sem. Az egyik nővérke adott egy kalendáriumot, gondoltam, hogy csak a vasárnap lehet pirossal szedve, akkor a következő nap jelentheti a hétfőt. Elkezdtem tanulni szorgalmasan a kórházban a nyelvet. Rövidesen képes voltam már valamit gügyögni, és egy hónap után meg tudtam értetni magam. Pár hét múlva jött Miska. Tudod, hogy te Bécsben egyetemista vagy? - kérdezte. És kezembe adta a leckekönyvemet.- Ezt is Kram úr intézte, vagy ki segített?- Miskának élt Bécsben egy nagybátyja, befolyásos ember volt, aki beíratott mindkettőnket a bécsi műegyetemre mindenféle dokumentáció nélkül, csupán bemondásra. Később aztán Kutasi László barátunk beszerezte a budapesti műegyetemen a szükséges dokumentumokat, és kiküldte utánunk. 1956 novemberében hagytuk el Magyarországot, én pedig 1957 szeptemberében letettem az első vizsgáimat a bécsi műegyetemen úgy, hogy a távozásom előtt egy szót sem beszéltem németül. Tíz hónap kellett hozzá mindösz- sze. Rockefeller-ösztöndíjat kaptam, nem mondom, hogy királyi fizetés volt, de ért annyit, mint egy kezdő mérnöki fizetés. Biztonságosan fedezte a költségeimet, különösen, hogy kezdetben Miska rokonainál lakhattam. Jártam az egyetemi órákra, tanultam a nyelvet, az elsők között jelentkeztem a vizsgákra is. Bécsben már nem én voltam a legjobb tanuló, akkor már az volt a legfontosabb, hogy minél előbb diplomát kapjak, hogy befejezzem a tanulmányaimat. Küzdöttem a nyelvvel is, emlékszem, az első félév horrorisztikus volt. Aztán hirtelen minden egy csapásra megváltozott. Emlékszem, ültem a villamoson, és

71