Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 2. szám - „A hazám Magyarország, de az otthonom Ausztriában van” (Komáromi Lászlóval, az Austrian Airlines nyugalmazott kapitányával Kriskó János beszélget)

volt közülünk a legtöbb esze, mert ő egy pisztolyt is a zsebébe dugott, meg választott egy puskát is. Csak érdekességként mondom, hogy azt a pisztolyt feltehetően magával vitte egészen Zürichig. Lehet, hogy még mindig őrzi. Én csak egy puskát választottam. Megkérdeztük, miben tudunk segíteni. Mondták, hogy egy teherautó kellene. Kapóra jött, hogy Pista bácsi és Sanyi bátyám talált egy elhagyott teherautót, ami szinte még új volt, de nem lehetett beindítani. Sanyi bátyám mechanikus volt, megnézte a teherautót. Kiderült, hogy teljesen hibátlan, csak légteleníteni kellett. Rövid idő alatt működőképessé tette a kocsit, visszamentünk vele az egyetemre. Bejelentettük a forradalmi bizottságnak, hogy van nekünk egy autónk, és sofőrünk is van hozzá. Sanyi vezetett, nekem akkor autóra még nem volt jogosítványom.- Csak repülőgépet tudtál vezetni.

— Én csak repülőt tudtam vezetni. Az egyetemen megörültek nekünk meg a teherautónak, rögtön meg is bíztak bennünket, hogy menjünk le Ercsibe élelmiszerért. A három srác, meg a volánnál Sanyi, elkezdtünk fuvarozni a forradalmi bizottságnak. Pista bácsi akkor még otthon maradt, később azonban csatlakozott hozzánk. Fordultunk néhányat, hasznára voltunk a bizottságnak. Aztán elküldték minket Hegyeshalomra, az osztrákok által a forradalmároknak gyűjtött segélyszállítmányokért. Akkor már Pista bácsi is velünk jött. Hívtam Trudit is, hiszen már a menyasszonyomnak tekintettem, de betegeskedtek a szülei, inkább maradt. Különben sem volt szó arról, hogy már ne jönnénk vissza Budapestre. Úgy alakult, hogy aztán vagy harminc évig nem találkoztam vele. November első napjaiban jártunk, jó melegen felöltöztünk, mert jött velünk két lány is, ők a fülkében utaztak Pista bácsival és Sanyival négyesben, mi, a három srác hátul a platón. Csak az irataink voltak nálunk, nem fordult meg a fejünkben, hogy már nem lesz módunk visz- szatémi a fővárosba. Éjfél felé lerobbant a teherautó, újra légteleníteni kellett. Az 1. számú úton álltunk, nem volt még autópálya, s egyszer csak fényeket látunk, egy autó közelített felénk. Sanyi szerelte tovább az autót, mi meg a puskáinkkal fedezéket kerestünk, és próbáltuk biztosítani az autót. Az érkező kocsi megállt mögöttünk 150-200 méterre, és nem mozdult vagy fél órán keresztül. Aztán szép lassan megindult, elhúzott mellettünk, és újra megállt előttünk. Puskás Öcsi családtagjai utaztak rajta a határ felé, ők is tartottak tőlünk. A családtagok egy hatalmas körben megkerültek bennünket a szántóföldön, csak a sofőr maradt az autójukban, ő óvakodott el mellettünk.

Hajnal volt már, mire Mosonmagyaróvárra érkeztünk, az egyetemen fogadtak bennünket. Négy óra körül járt az idő, kicsit ledőltünk aludni. Galambos Gabi a két lánnyal korán kelt, kimentek megnézni a határt, és el is tűntek úgy, hogy aztán évekig nem is láttuk őket. November 4-e volt, már elhangzott a Nagy Imre-beszéd. Várakoztunk az egyetemen, vártuk vissza Galambosékat. Az autónk kint volt a határon, Galambos Gabi elvitte. Dél körül szóltak a magyaróvári egyetemisták, hogy nagy baj van, jönnek az orosz csapatok tankokkal Rajka felől, meg Pest felől is. Harapófogóba kerültetek, Pestre már nem tudtok visszamenni. Nekem eszem ágában sem volt korábban elhagyni az országot, jól éltem Pesten, komoly barátnőm volt, saját biciklim, jól tanultam, repülhettem, a világon semmi okot nem láttam arra, hogy külföldre menjek. Nem csábított a Nyugat, azzal tisztában voltam, hogy a megélhetésért mindenütt dolgozni kell. Délig vártuk Galambos Gabit, akkor jött egy srác. El kell tűnnötök, mondta, mert átfésülik az egész falut, és ha titeket elkapnak, akkor mi is lebukunk.

Letettük a fegyvereket, nem is bántam, azt hiszem, én egyszer sem sütöttem el a puskámat, amióta nálam volt. Ez a fiú kivitt minket a Lajta partjára, rámutatott egy Nyugat felé tartó, hosszú útra: Ha ezen végigmentek, mindig csak egyenesen, rövidesen ott lesz Ausztria. Négyen maradtunk, mert Gabi a két lánnyal már hajnalban lelépett, Pista bácsi,

70