Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 2. szám - Gerold László: Péter, aki Lajos

elején nem kis malidéval „könyvecskének" nevez, a „szubtilis poézis és differenciáltabb emberlátás" lehetőségét hordozza.

A regény megjelenését némi időtávlatból követő folyóiratkritika szerzője, Varga Zoltán, aki miután Gion művét egybeveti Domonkos István második díjat nyert regényével, s megállapítja, miszerint a két mű „sok tekintetben rokon koncepciók szülöttei", nem azért, mert nem a szó hagyományos értelmében nem ifjúsági regények, inkább azért, mert „egy nagyon fontos közös motívum, a »szökés«, a menekülés motívuma is egybekapcsolja őket". Sőt, mivel ez a motívum a harmadik díjas műben szintén felismerhető, már-már tünetjelenségről lehet beszélni, Varga lemond a párhuzamos elemzés lehetőségéről és rátér az Engem nem úgy hívnak taglalására, amit azonban, mielőtt a mű tartalmát felvázolná, rezümének is beillő összefoglalóval vezet be. Miszerint Gion regénye „legtöbb vonatkozásban vonzó, akár megindíthatónak is mondható, jól felépített kis történet, amely azonban, tartalmát tekintve nem több, mint átsuhanó epizód, hirtelen kigyúló és kihunyó felvillanás egy magára hagyott, s magányosságától szenvedő kamasz fiú életében, afféle »rövid boldogság«, ami után már csak az üres és kiábrándító »megokosodás« marad". S itt azonnal akár vitába is szállhatnánk a kritikussal. Igaza van abban, hogy a regény befejezése „kiábrándító", ám nem biztos, hogy ez a befejezés „üres". Sőt meggyőződésem, hogy éppen nem üres, hanem tanulságosan tartalmas. Péter ugyanis a regény végén lélekben „felnőtt" lesz, amikor a homokot szállító uszály, amely Reát, s vele a kamaszkori szerelmet hozta, éppen olyan váratlanul távozik, ahogy jött is. Ha látnánk, az író leírta volna, vagy a megszállottan képregényeket rajzoló társa lerajzolta volna, Péter arcán, tekintetében is ugyanazt látnánk, amit ő látott a keményseprő s a többi felnőtt arcán az autójavító műhelyben, a vásártéri vurstliban, az utcán - az életben. Félelmet és szorongást. Úgy általában. Az, hogy két lakótársával, a címfestőként güriző, hírnév és pénzszerzés reményében képregényeket rajzoló Sz.(áz) Sz.(erelmes) Dollárral és az autójavítóban dolgozó, munka után pedig fusizó Polákkal, miután az uszály az éj leple alatt „elment", s így Péter már nem adhatta oda Reának a neki szerzett kölyökkutyát, amit magukkal akartak vinni az „útra", Péternek életében először sikerül felugrania arra a bizonyos hetedik lépcsőfokra, ami eddig csak a „nagyoknak" adatott meg, félreérthetetlenül azt jelentette, hogy immár ő is egyenértékű tagja az addig általa megvetett felnőtt világnak. Természetes, hogy visszamegy a műhelybe, ahol annyi megaláztatás érte, s ahonnan épp a Reához kötődő szerelemtől fellelkesülve ohne zsinór távozott. De miután nincs már uszály, nincs Rea, s a kis kölyökkutyára sincs szükség - egy zsinórral üres konzervdobozt kötnek a farkára, ami, amikor a kis jószág szaladni kezdett, mert Pollák „oldalba rúgta", „istentelenül zörgött" -, a regény kamasz hőse valóban mást nem tehet, minthogy visszaálljon a sorba. Hogy a regény befejezését üresnek tartó kritikus ítélete elhamarkodott volt, arra maga Varga Zoltán is rácáfol, amikor pozitívumként emeli ki, hogy Gion „kiábrándítónak mutatja be a felnőttek által" realitásnak tartott világot, amit, jól látja a kritikus, az író Péter magányérzetének és a felnőttek tömegmagányának érzékletes ábrázolásával ad tudtunkra. A kritikusban ugyanakkor az is felmerül, hogy a magány témáját, több sikeres epizód ellenére is, talán kár volt feláldozni egy ifjúsági regényben, ami ugyancsak vitatható észrevétel, már azért is, mert ezzel mintha elvitatná azt, hogy egy kamaszregény ilyen „felnőtt" témákkal foglalkozhat.

Ennyi lenne Gion Nándor Engem nem úgy hívnak című elsődíjas művének irodalomkritikai visszhangja. Nem elég, de nem is elhanyagolható, kivált, ha tudjuk, hogy

46