Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 2. szám - Gerold László: Péter, aki Lajos

első könyvéhez, a Virágos katonához és a Rózsamézhez, illetve a kettőt közös kötetbe foglalt Latroknak is játszott (1976) dilógiához.

Bár az ifjúsági regények első darabját szerény kritikai visszhang kísérte - ez talán azzal is magyarázható, hogy az ifjúsági regényeket a kritikusi figyelem általában elkerülte -, fogadtatása szinte elismerőnek is mondható. Kritika jelent meg a Magyar Szóban, a 7 Napban és a Hídban, s ezek egyaránt tartalmaznak releváns észrevételeket. Közülük a leglényegesebb talán a kamaszregény két főszereplőjének, Péternek, akit valójában Orbán Lajosnak hívnak, és Reának a felnőttek világával való találkozására, s ezt követő konfrontációjára vonatkozik. A napilap művelődési rovatában megjelent írás szerzőjének (Szűcs Imre), aki csak utalásszerűén említi a regény alapkérdésének nevezhető nemzedéki konfliktust, szinte csak dicsérő szavai vannak. Szerinte az író előző, hasonlóképpen díjnyertes regényét, a Testvérem, Joábot meghatározó alkotói jegyek, mindenekelőtt a „derűs és fanyar színekkel átszőtt mesélőkedv'', vagy a „szikár, lényegre törő nyelvi kifejezésmód" az ifjúsági regényt is jellemzik. Ennek eredménye, hogy az akár szegénynek is mondható cselekmény „színnel, ízzel, hangulattal, lélekkel és feszültséggel telítődik". Sokkal bírálóbb hangot üt meg a hetilap kritikusa (Dévavári Zoltán), aki annak ellenére, hogy „szép regény"-nek tartja Gion művét, mely számára kevesebb csalódást okozott, mint a szerző előző évben díjazott alkotása, több éles megjegyzéstől sem tartózkodik. Miután kifogásolja a regény nyelvi világát („Durván beszélnek... s durvaságuk meglehetősen érdektelen, mint kopott darócruhán a foltok"), igaz, mintha írása zárórészében ezt némileg visszavonná („A nyelv szürke szövete ellenére a kifejtés felé közeledve sűrűsödnek a meleg fényű lobbanások"), kiemeli azokat az epizódokat, melyektől „elmélyül a regény". Ezek közül joggal említi a kéményseprő mosakodását megleső jelenetet, amiből az egymás iránt szerelemre ébredő két kamasz, „Péter" és Reá, épp azt nem látják, ami őket a legjobban érdekli, hogy mossa le magáról azt a temérdek feketeségét a kéményseprő. De „észreveszik, hogy a kéményseprő, miközben eszik, szomorú és fél", mégpedig nem valamitől, hanem „úgy általában". Ami megdöbbenti őket, különösképpen mert ezt a félelmet ismerik fel a regény felnőtt szereplőinek az arcán is. Ettől, mert úgy érzik, az ő felhőtlen boldogságuk veszélybe kerülhet, szeretnének szabadulni: elhatározzák, hogy megszöknek. Ezt a kivonulásvágyat a kritikus, akinek erről Salinger Zabhegyezőiének kamasz hőse jut eszébe, nem érti, nem tudja elfogadni, mert „nincsen határozott iránya, célja, nincsen Kánaánja". Vélekedése szerint ez a vágy nem több annál, hogy „Menni, futni, mindegy, hogy hová, csak el onnét, ahol éppen lenniük kell". Holott ennél sokkal többről van szó. A fiatal nemzedék kiúttalanságáról, ami - ahogy erre épp a pályázatra érkezett regények alapján Elek Tibor felfigyel - korprobléma. Ezt a korjelenséget a kritikus sajnos nem érti, pedig az Engem nem úgy hívnak (a cím a főhős önmagától való menekülésének a spontánul kifejezett vágyára utal, arra, hogy a fiatalok nem csak az adott világban, hanem saját bőrükben sem érzik jól magukat!) lényegében erről szól. Ezt a kérdést tematizálja két fiatal elképzelése, szándéka, amit épp a felnőttek hiúsítanak meg. Azt viszont jó szemmel veszi észre a hetilap kritikusa, hogy a történet szomorú befejezése, bár ifjúsági regények esetében „ez nem illő", ezúttal indokolt. Mert a „kéményseprő-ügy, a képregénybetétek, a kiskutyával való játszadozás, s háttérben a valóság komiszságát és kietlenségét példázó műhely beszédes anyagot kínáltak a sivár valóság s az ellene lázadó vágy konfliktusának életszerű megjelenítéséhez", amihez az író alkalmazta gyermekien primitív észjárás ad hiteles alapot. Bíráló megjegyzései ellenére a kritikus azzal zárja Költészet daráéban című írását, miszerint Gion Nándor díjnyertes ifjúsági regénye, amit cikke

45