Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 2. szám - Gerold László: Péter, aki Lajos
körének hat kötetre történő bővítése, lévén, hogy az Angyali vigasság nem regény, hanem novelláskötet, legfeljebb novellafüzér, ami Gion kedvelt, többször alkalmazott átmeneti műformája, illetve zavaró momentumként az is közrejátszhat, hogy a világot ábrázoló nézőpont a felnőtt regénytetralógia első két könyvében, a Virágos katonában és a Rózsaméz ben is felismerhető. Tény viszont, hogy az 1970 és 1982 között publikált négy említett kötet kétségtelenül ifjúsági regény, ahogy az is tény, hogy közülük épp az Engem nem úgy hívnak iránt nyilvánult meg a legkisebb figyelem. Érdemtelenül, mert ez az egy nagyobb elbeszélésnél alig valamivel terjedelmesebb mű mind írói eszközök, mind pedig világszemlélet tekintetében igen jelentős alkotás, ahogy erre a pályázati díj és a zsűri értékelése is felhívta a figyelmet, amikor Gion Nándor pályamunkáját a másik két díjazott művel (Domonkos István: Via Italia és Deák Ferenc: Zsivány) együtt a „modern ifjúsági regény ismérveinek legtöbbjét" kielégítő „érett írói alkotás"-nak minősítette. Hogy az utóbbi megjegyzés több közhelynél, azt a vajdasági magyar ifjúsági (regény)irodalomnak a második világháború utáni alakulása bizonyíthatja. Annak ellenére, hogy született néhány sikeres, a holtpontról elmozdulást ígérő, képviselő alkotás (Debreczeni József regénye, Az első félidő, 1953; Major Nándor és Németh István novelláskötete, a Krumplilovacskák, 1959, illetve a Lepkelánc, 1961), ifjúsági művek tekintetében a vajdasági magyar irodalom az évek során kifejezetten szegény és érdektelen volt. Ezen kívánt segíteni a kiadó pályázata, melyre huszonkilenc mű érkezett, közülük a díjazottak mellett, amint könyvbeli megjelenésük is példázta, Tolnai Ottó Ördögfej, Fehér Kámán Összjáték és Németh István Vadalma című alkotása is jelentős mértékben hozzájárult az ifjúsági regények vonulatának gazdagodásához, a műfaj expanziójához, amit a következő évek során Németh István és Brasnyó István több könyve mellett elsősorban éppen Gion Nándor említett művei igazolnak. Ezek közül mindenekelőtt A kárókatonák még nem jöttek vissza és a Sortűz egy fekete bivalyért váltott ki nagy érdeklődést, míg a Postarablók és az Engem nem úgy hívnak iránt sokkal mérsékeltebb figyelem mutatkozott. Kritikai recepciójuk lényegesen szerényebb volt, akárcsak az irántuk megnyilvánuló elemzőkészség vagy a filmesek, tévések, színháziak által tanúsított feldolgozás. Bevallom, elfogadható magyarázattal nem tudnék szolgálni arra nézve, miért is kapott a megérdemeltnél kisebb szakmai, és nyilván olvasói figyelmet Gion első, pályadíjas ifjúsági regénye. Elek Tibor szerint azért, mert rétegezettsége szegényebb annál, ami regény esetében kívánatos, sőt szükséges lenne, ami kétségtelenül igaz, ugyanakkor viszont az sem mellőzhető mozzanat, hogy Gion prózaírása a Testvérem, Joábbal, majd két ifjúsági regényével olyan lendületet vett, melynek eredményeként nem sokkal az Engem nem úgy hívnak után megjelenik az Ezen oldalon című novellafüzére, a Postarablók utáni évben pedig napvilágot lát Gion mindmáig talán legismertebb, sokak szerint legjobb regénye, a Virágos katona, s ezek az új művek háttérbe szorították a lényegesen kevesebb olvasói izgalmat ígérő/nyújtó két ifjúsági regényt, közülük az életműsorozat ifjúsági regényeket tartalmazó kötetéig, több évtized alatt, az egyiknek egy, a másiknak pedig csak két kiadása volt. Az történt, ami egy könyv esetében végzetes, hogy az opus más, új dimenziója került reflektorfénybe, s az ifjúsági regények iránti érdeklődés majd csak néhány évvel később, A kárókatonák még nem jöttek vissza, illetve inkább a Sortűz egy fekete bivalyért megjelenésekor mutatkozik meg. Nem mellőzhetően azért, mert ez a két regény problémavilága, struktúrája tekintetében közelebb áll a majd évtizedekkel később tetralógiává fejlesztett regényfolyam két 44
