Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 12. szám - Illyés Mária: Fikció, de nem regény

nagyon karakteres (és jó) rajzokkal illusztrálja a lapokat, ábrázolja a múzeumi termeket, a grafikákat és festményeket, mindent, amiről szól. És mintha regényt írna, nem hiányoznak az érzelmeit megváltó mondatok sem. Mégsem regény ez, legkevésbé történelmi, hiszen nincs benne cselekmény: a kibontott történet következtetéseken alapszik, a festményeken látottakból levont következtetésein. Az egyedüli történés Orosz István gondolkodása. A cselekmény mentális síkon: a szerző és az olvasó agyában bomlik ki.

Tolakszik a kérdés: kerültek-e be ilyen módon Orosz István kötetébe a kutatás által nem igazolt, illetve cáfolható adatok a kor történetével vagy a festménnyel kapcsolatban? Több ilyent is találhatunk, de A követ és a fáraó első két harmadában Orosz Istvánt elmélyült és széles körű ismeretei egy ideig a bizonyított, a megalapozott tények síkján tartják, nem engedik fölrepülni azonnal a fantázia világába. Illetve amikor több alkalommal elindul a képzelet útján, ő maga ad hangot bizonytalanságának is, ilyen kifejezésekkel: „legalábbis én így képzelem" (41); „Legalábbis azt szeretném hinni, meg persze az utókorral elhitetni... "(45). Annyit azonban azonnal észreveszünk, hogy a lapos és biztos talajon járás unalmas, nem Orosz Istvánnak való. O nem akarja a tudós köntösét fölölteni és valós tények után kutatni. Ahogy a könyvben halad előre, egyre gyakrabban megy túl a bizonyítható adatok határain. Nem állítja meg a kétely. Olyankor lép elő a költő.

Hiszen a könyvet nemcsak képzőművész írja, hanem Orosz István, a költő is. Verssel kezdődik a kötet és verssel végződik. Orosz István énje - egy irodalomtörténész mondhatná esetleg azt, hogy lírai énje - mint a címlap grafikáján, a könyvben is végig mindenütt plasztikusan, saját személyében van jelen. Nem csak úgy, ahogy azt a National Gallery termeiben a Holbein-képpel és az anamorfikus ábrázolással történt találkozásakor leírja. Hanem csaknem mindegyik fejezet végén, dőlt betűvel szedett szövegben ad hangot az érzelmeinek vagy a látomásainak, hol versben, hol költői prózában, hol a kép alakjaival, vagy akár önmagával, önmaga alteregójával folytatott dialógusban. Szívesen megy vissza a múlt időbe, hogy azonosuljon a festmény főszereplőjével, Jean de Dinteville-lel (86,162), vagy éppen őt helyezi át a mi korunkba (43). Felkeresi a kastélyt, ahol egykor Dinteville, ez a melankolikusnak mondott arisztokrata élt és festményeit tartotta, és ott a porlepte termekben járkálva, a festmények egykori helyszínét keresve Orosz István elképzeli a fogadást, ahol a vendégek a Holbein-festmény anamorfikus koponyáját borospohárban tükröződve figyelhették.

*

Mert elsősorban ez a különös perspektíva: az anamorfikus látószög foglalkoztatja, ennek sugallatai érdeklik, ezért lép be képletesen a festménybe. Az anamorfózis lényege az olyan különös perspektivikus ábrázolás, amelynél a megszokott nézőpontból - szemből - szemlélve torznak látszik az ábra és csak bizonyos látószögből válik értelmessé. Orosz István az első ismert példájától kezdve fölsorolja mindegyik formáját, kialakulásának rövid történetét. Valójában azonban egy filozófiai gondolat továbbvitele érdekli, az, hogy az anamorfózisban minden másmilyennek látszik, mint amilyen a valóságban (66). „Lehet, hogy az anamorfózis egyfajta instrukció az egész kép nézésére vonatkozóan: ezt másképpen kell nézni, itt semmi sem az, mint aminek látszik"(\5) - írja -, a nézőnek kell a megfelelő szemszöget megtalálnia: minden „nézőpont kérdése" (29). A forma szemből csupa zűrzavar, de ferdén, bizonyos szögből nézve fölismerhető. Az anamorfózisban a valóság kérdésessé válik, és a néző az ábrázolt képet szemlélve a saját helyével, helyzetével, identitásával kezd el foglalkozni (17). Orosz István az anamorfózist nemcsak a képzőművészeti ábrázolásokban fedezi föl, hanem annak jelentését, a szó használatát kiterjeszti az irodalmi vagy bibliai szövegekre is (53).

106