Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Illyés Mária: Fikció, de nem regény
Ebben a filozófiai eszmemenetben, valamint a torzított koponya helyes nézőszögének kutatása során kezdi elemezni a második képet, a Mózes és Aron a fáraó előtt címűt. Ezen a festményen szintén Jean de Dinteville látható a testvéreivel. Róluk egyébként több ábrázolás is fönnmaradt, nem is akármilyen művészektől. Magát Jean de Dinteville-t Jean Clouet és Francesco Primaticcio is lefestette. A család, de főleg a legidősebb testvér, Francois de Dinteville püspök, műgyűjtő és mecénás volt. Koruknak egyik legelőkelőbb arisztokrata családjának számítottak, I. Ferenc francia király udvarához tartoztak. Már apjuk és nagyapjuk is komoly szolgálatokat tett a királyoknak. Az öt fiútestvér fontos közéleti, politikai szerepet kapott az udvarban, illetve az Egyházban. Bírói és közigazgatási főtisztviselők voltak. Francois de Dinteville püspökként szolgált, míg a család más tagjainak tisztük volt többek között a trónörökös és a többi királyfi nevelésének irányítása. A család székhelye a Champagne-ban fekvő Polisy-kastély, nem messze a fontainebleau-i erdőtől és a királyi laktól. Az 1530-as évek végén azonban kegyvesztetté váltak mintegy tíz évre. A második kép allegorikus formában a család kegyvesztésére, azaz talán még a királyi kegyekbe történt visszajutására is utal. Ugyanis Guillaume-ot, a trónörökös pohárnokát 1536-ban azzal vádolták, hogy megmérgezte a királyfit. O még akkor igazolni tudta magát, de amikor testvére, Gaucher ellen 1538-ban a szodómiát hozták föl, Frangois-tól, a püspöktől pedig elvették az auxerre-i egyházkerületét, a család három inkriminált tagja, Jean de Dinteville három testvére itáliai emigrációba kényszerült. A vádak feltehetően koholtak voltak, másként I. Ferenc király halálának szinte másnapján fia, az új francia király, II. Henrik nem oldotta volna föl azonnal, 1551-ben a korábbi büntetéseket, a vagyonelkobzást és a magas egyházi hivatalokkal járó birtokok megvonását. A történeti kutatás a fáraós kép értelmezésében azonban több bizonytalanságot, illetve ellentmondást hagyott; ezek részben alkotójának ügyetlenségéből, részben a fennmaradt adatok hiányosságából fakadnak. Az azonban világos, hogy a festmény a Dinteville család igazát igyekszik bizonyítani. Ezzel szemben Orosz István viszont „a szereplők testtartása, mozdulataik és arcvonásaik leplezetlen »másságá«"-ró\ ír, úgy, mintha ezen a képen nem ártatlanságukat akarnák mutatni, hanem éppen ellenkezőleg, „épp megmutatni, hangsúlyozni akarnák e közösség vállalását" (154), mármint a „másság"-ét. És Orosz István - ahogy a bizonyítható tények birodalmából egyre távolabb kerül - a Mózes és Aron a fáraó előtt című képen észlelni vélt „másság" jegyeit fölfedezi a Holbein-festményen is, és átértelmezi ott is a tárgyak szimbolikáját. Maga is megállapítja, hogy „Igencsak különös, talán szentségtörőnek is vélhető a Követeket »esküvői képként« elemezni" (\60), mégis hitelt ad az egykori, megalapozatlan koncepciós vádaknak. O, aki a koncepciós perek idejét szintén (bár még gyermekfővel) átélte, komolyan veszi az ürügyként felhasznált szodómia, illetve homoszexualitás feltételezését, amelyekkel az egyik Dinteville testvért, Gaucher-t eltávolították a francia uralkodói körökből (mint ahogyan nem sokkal korábban ugyanezeknek a szintén koholtnak tekinthető vádaknak büntetéseként kivégezték Boleyn Annát és bátyját, valamint barátaikat Angliában). Lehetett-e mégis ezeknek a feltételezéseknek valami alapjuk? A történész véleménye csak az lehet, hogy ha lett volna is, abban a korban a privát szféra része maradt volna, festői allegória vagy jelképek formájában semmiképpen nem nyilvánulhatott volna meg. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Orosz István az, aki trendi „coming out"-ot alkotott a tudós egyházfi, Georges De Selve és a király gyermekeinek neveléséért felelős, előkelő Jean De Dinteville londoni páros portréjából, A követekből (58). Nem elmarasztaló módon teszi ezt. „Nem nehéz, sőt kifejezetten kellemes feladat beleringatni magunkat egy reneszánsz barátság szenvedélyektől fűtött világába" - írja (159), majd pedig azt, hogy „Jobban megérthető a jelen, ha a múltból kölcsönzött párhuzamok igazítanak el" (175). Az 107
