Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 12. szám - Pomogáts Béla: Erdélyben és Európában (Lászlóffy Aladár költészetéről)

Wesselényi lovaglása című versekben. Vagy éppen a kortárs irodalom és művészet mestereire emlékeztető költői vallomásokban, például a Palocsay Zsigmondnak ajánlott Emelet, a Majtényi Erik emlékét idéző „Egy vers egyedül jár az utcán", a Szilágyi Domokos képe alá, a Juhász Ferencnek, a Székely János emlékének szentelt Üvegkönnycseppek balladája és a Mózes Attilához szóló Próza című versben - ezek a költemények igazolták, vagy éppen teremtették meg azt az érzelmi környezetet, amelyben a betegségekkel küzdő, halálfélelmekkel viaskodó költő otthonosan érezte magát.

Az utolsó verseskönyvek világa közösségi tragédiák sötét sejtelmeivel terhes, a Bársonyok és Borgiák című kötetben általánosságban is a tragikus élmények uralkodnak, pontosabban a humánum iránt mindig is kifejezett vágyat sötét tapasztalatok ellenpontozzák. Széles Klára monográfiája hívta fel a figyelmet arra, hogy a „bársony", amely korábban a szerelmi érzés simogató gyengédségére utalt, mintegy megszelídíti a „Borgiák" név mögött húzódó történelmi ármányt és erőszakot: „simogató gyengédséggé lesz a gyilkos irgalmatlanság". Mindez ellenkező értelemben is igaz lehet: a „Borgiák" név megsemmisíti azt a gyengédséget, azt a humánumot, amelyre a „bársony" szó utal. A verseskönyv ugyanis mindenekelőtt a fenyegetettség szorongató élményeit rögzíti, és ez a történelmi szorongás jelenik meg Lászlóffy Aladár kései költészetének egyik nagyhatású, tragikus, mégis a feloldást kereső költeményében: a 2000 téli fohászban, amely a keresztény passiók hagyományára utalva esedezik könyörületért:

Uram, ki hóval pótolod didergő testünk Körül a sivatagot, csakhogy lelkünk Jelképek díszleteiben ne szenvedjen hiányt,

Aki jászolnak tartottad meg itt is királyi Jászlad, melyben példád követve kicsi Attilák, Áronok, Csabák jönnek világra,

A harmadnapon való feltámadás esélye Nélkül, csak az olajfák hegyére hajszolva,

Kínhalálra, vagy annak is csak a jelképére,

Kérünk, csillapítsd vadászebed, az időt,

Mely máris idáig kergette, hajszolta Bennünk a csodaszarvast: az egymást bőszen Váltó korok olyan idegen és ellenséges Hangulatú tájaira, ahol már nem kell Se Biblia, se fenyves, csak a számítógépek,

Foszforló ereiből a pénz jelképe:

A harminc vagy hárombillió ezüst,

Melynél még maga az örök Júdás is Többet érne. Ezért kérünk, Uram,

Nézz utána, hová húzódtak ezek,

Miután kiűzéd őket a templomból?...

A kései költészet elégikus hangokat hallatott, és ennek során a költő visszatalált a magyar elégiaköltészet régi hagyományaihoz - amelyeket Arany János, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, vagy éppen Dsida Jenő verseiből ismerünk, vagyis keserves tapasztalatait és felismeréseit dallamos formában, klasszikus verstani eszközökkel öntötte formába. Lászlóffy Aladár utolsó verseskönyveiben a kötött strófaszerkezet, a dallamos intonáció, a tiszta rím, nem egyszer a költői szójáték vette át az avantgárd kifejezés korábbi szerepét, maga a beszédmód vált poétikussá - a klasszikusok hagyománya szerint.

88