Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Pomogáts Béla: Erdélyben és Európában (Lászlóffy Aladár költészetéről)
Erdélyi elégiák Valójában ez a jellemzés illik a pályát lezáró verseskönyvekre: a Repülés a zuhanásban (1997), a Felhősödik a mondatokban (1998) és a Bársonyok és Borgiák (2000) című kötetekben alakot öltő világképre és poétikára is. A világlátás inkább elégikus, mint bizakodó, a költő természetesen felszabadulásként élte meg a szülőföldjén bekövetkezett történelmi változásokat, a zsarnoki rendszer bukását, az évek múlásával azonban rá kellett döbbennie arra, hogy az a politikai kultúra, az a társadalmi mentalitás, amely áthatotta a diktatórikus évtizedeket, nem változott meg olyan gyökeresen, mint amire a zsarnokság bukása lehetőséget adott. A román társadalom sok évszázados beidegződései következtében egy valóban demokratikus hatalmi rendszer és közélet kialakulásának csak részlegesen voltak esélyei. A költő újabb keletű közéleti tapasztalatai, mind szülőföldjén, mind Budapesten arról győzték meg, hogy a közép-európai történelem radikális megváltozása nem hozta létre azt az új rendet, amely humanizálni képes a régió társadalmait. így a lelki béke ugyanott keresendő, mint korábban: a természetben, a könyvek között, a meghitt emberi kapcsolatokban. A Felhősödik a mondatokban című kötet címadó versében olvashatók a következők: „Felhősödik a mondatokban. / Ahogy a délután leszáll, / a kedvem körül minden ott van, / mint megszokott-szép régi táj / s mint összegyűlt, örökre álló / nagy vonatokon, hegyeken, / ott ülnek némán: kővé váló t család, barátság, szerelem." A költői kifejezés így továbbra is elégikus maradt, ennek az elégiának a fénykörében jelennek meg, miként ezt A szülőház megmaradt kemencéje című vers mutatja, a gyermekkor emlékei, kap értelmet, miként ez A költő című vers soraiból kitetszik, maga a költészet, és az elégikus emlékezés ködfátylán keresztül kelnek új életre, ahogy ezt az O, iskoláim, drága iskolák című vers mutatja, az ifjúság megtartó tapasztalatai: Az anyanyelv, a mindig támadott kenyérmező folyton termést adott; ha felgyújtják, ha beleszántanak, eloltja égi könny, eső, patak és testünk tölti mesgyeoldalát... Ó, iskoláim, drága iskolák! Megtanultunk itt életet, halált, a hajnal gyertyafénye így talált. Bőd Péterek kísértete lesi, a sok Bolyai, Páriz, Körösi árnyajakával utánunk kiált: O, iskoláim, drága iskolák! A régi erdélyi iskolák felidézése megtartó lelki erőt kínál, ilyen erőforrás az erdélyi történelem is: a megmaradás közösségi erkölcsének története. A kései versekben mind gyakrabban öltenek alakot a történelmi emlékek: a Divina Transsylvanica című költemény nosztalgikusan idézi fel az erdélyi kultúra és lelkiség emlékeit, a Tibeti kantáta című költeményben az erkölcsi mintaként megidézett Körösi Csorna Sándor kitartásának morális példájára hivatkozik, az Antik félálmok című verscsokorban a magyar művelődés régi erdélyi otthonai (Torda, Enyed, Gyergyó, Déva) jelennek meg, és mindig újra az erdélyi történelem közösségi „példaembereinek" erkölcsi tanításai kapnak hangot, így a gályarab- prédikátorok sorsát idéző Negyven sor a hegyről, a Rákóczi-emigráció emlékének szentelt Az ima elment Rodostóba, a testőr írókra emlékező Testőríró, továbbá a Vízaknai Petőfi, a 87
