Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 12. szám - Pomogáts Béla: Erdélyben és Európában (Lászlóffy Aladár költészetéről)

Lehet, hogy összeférhetetlen... csak ki vállalja még helyettem ?

Lehet, hogy éppen ez az ára: nekem nem telik más hazára.

Mert lehet, összeférhetetlen tehet csak olyant, amit tettem, hogy világ-mennyhelyek után a legfőbb út százszor Kolozsvárra vezetne, bármi lesz a sorsom, ha gyűlt kincseim hazahordom, hazámba, eme vesztes égbe, beletörődni a veszteségbe.

A kései költemények, az imént kifejtettek is igazolják, mindenekelőtt morális állásfoglalások voltak, a magára hagyott erdélyi magyarság közösségi tapasztalatairól, kihívásairól, vívódásairól és mellettük önvédelmi stratégiájának alakulásáról hoztak híreket. Talán ez okozta, hogy a Lászlóffy-versek formavilága nagymértékben egyszerűsödött, a korábbi expresszív kifejezésmódot a hagyományosabb formakultúra (a két világháború közötti erdélyi magyar költészet „nyugatos", a Nyugat költőinek örökségét folytató formavilága) váltotta fel, talán csak a képtársítások szabadsága őrizte a korábban meghatározó újító-kísérletező szándékot. Mindez megmutatkozott abban a nagyobb költői szerkezetben, amelyet (a kitűnő kolozsvári grafikusművész: Heim András konstruktivista jellegű grafikáival kiegészülő) Symphonia antiqua (1995) című verseskönyv mutatott. A költő monográfusa, Széles Klára a Lászlóffy Aladárról írott „Mit látsz egy íróasztalon" című 2007-ben megjelent monográfiájában a következőkben adott magyarázatot a költő szándékaira: „Olyan költői alkotást látunk, amely egy egész, elrendezett kötetben ölt testet. Illetve: kötetnyi vers van előttünk, amely egyetlen műalkotásként fogható fel. A cím maga: szimfónia (sőt: »symphonia«, az eredeti görög írásmódot alkalmazva, persze latin betűkkel, mindennek funkciója van), kompozíciós szabály jelzése és vállalása, szorosan összekapcsolódik a versek szervezettségével. Ehhez, a mintegy »műfaji« megjelöléshez hozzáilleszti a költő az »antik« (sőt: antiqua) jelzőt. Ez a pontosítás adott összefüggésben nemcsak az ókori görög-római történelem, illetve műtárgy vonatkozásokat villanthatja fel, hanem az »antikvá«-ra: latin álló betűtípusra is utalhat, s a kötetet akár »betű-szimfóniának« is tekinthetjük."

Az iménti idézet szerzője a posztmodem költészet szellemiségével rokonítja Lászlóffy Aladár művét, ugyanakkor meg is különbözteti ettől, arra utalva, hogy a kötetnyi vers természetes módon helyezkedik el a kolozsvári költő életművének korábbról ismert kontextusában, a posztmodern látás- és kifejezésmód ezt a természetességet tartja meg. A lírai szimfónia ilyen módon összefoglaló költemény, a korábbról már ismert gondolati és retorikai minőségek megszerkesztett foglalata. Széles Klára imént idézett munkája szerint: „A mindenkori - és mindig relatív - horizontot látjuk; mindenkori látásunk határoltságát és a határtalanság szédületét. A versek alanya - alanyai? - pedig az eddigieknél is próteusziabbak. Az emberen kívüli, az ember körüli, az ember előtti (és utáni?) természet maga lesz egyszerre tanú és »szereplő«; egyszerre színhely és dráma. Kívül tehát az emberen, mégis az emberrel átitatottan." A költő a megismerés és az ítélkezés bizonytalanságát érzékelte, azt, hogy következtetéseinek, megállapításainak jogossága vitatható, és a történelem menetének bizonytalanságát legfeljebb a természeti lét örök nyugalma képes enyhíteni. Ahogy a kötet Madártávlat című versében olvasható: „Látszólag minden aggva s megromolva / s új, jobb erények előtt hull a porba. / Valójában a tökélyt is temették, / kik észrevették, kik észre se vették. / Se jobb, se rosszabb nem volt ennél semmi, / kinek csak ott adatott megszületni. / Madártávlatok tudós közönyével / előbb-utóbb mindenki másról érvel."

86