Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 12. szám - Tolnai Ottó: Két esszé (Gogol halála; Bojan Bem)

momra, lévén, hogy az elmúlt évtizedekben a marinafestészettel, pontosabban az Adria-festészettel foglalkozva egy napon arra ébredtem, e diszciplína egyik specifikus részének, a medencefestészetnek, az újkori medencefestészetnek is valamiféle kutatójává lettem. Persze medencefestészet nincs, csak én próbálom olykor e gyakori motívumot immár külön festészetként tárgyalni.

Amikor medencefestészetről beszélek, a Hockney-féle mondén medencékre gondolok elsősorban. O a medencefestészet klasszikusa. Illetve, közelebbről, Dado Djuric medencéire gondolok még. Amelyek, ugye, egyértelműen mediterrán medencék.

Dado gyerekkorának konkrét mediterrán tája előtt, a történelmi idő maga után hagyta formátlan, a történelmi idő által formátlanná rombolt, gyötört, a történelmi idő által elpiszkolt anyagot próbálta valami keretbe foglalni, például méhsejteket festett, a méhsejtek puha geometrizmusát csúsztatta képei mögé, képeire pontosabban. Aztán pedig volt egy korszaka, amikor hasonlatosan Valéry Mediterrán inspirációihoz, nagy véres cafatokkal teli, azúr medencéket festett. Akárha a medencék is afféle felnagyított viaszsejtek lennének. Párizsi ismerősünk mesélte, egy alkalommal elvezette választékos ízlésű svájci barátnőjét Dado Jeanne Buchernél megrendezett tárlatára. Aki járt arrafelé, a Rue de Seine-n (Szenes Árpád is állított ott ki mediterrán ihletésű, ún. delta-képeiből), tudja, szűk, egyáltalán nem galériát sejtető udvari bejáratról van szó, majd az udvar végében lévő galéria, amely mindennek ellenére már az udvaron elkezdi kirakni a képeket, esetünkben a véres cafatokkal teli, hatalmas kék medencéket... Olyan érzése volt, mesélte ismerősünk, és akkor most Valéry után, Flaubert szellemét kellene megidéznünk, akárha egy római termába érkeztek volna a császár és kísérete legyilkolása utáni pillanatban... Ismerősünk mesélte, egyszer csak azt vette észre, elmaradt mellőle barátnője. Ide-oda pillantgatva kezdte keresni, amikor is ájultan fekve, a földön pillantotta meg őt. Dado egy mediterrán festő, aki Lubarda leölt bárányait festi Milunovic színeivel, anyagával, rozsdavörösével, azúrjával. Dado egy véres, mediterrán metafizikus.

Bóján Bem, említettük, Hockney mondén festészetének közelségéből érkezik. Ám Bem is egy mediterrán festő, puha gyurmáiban egyértelműen ott a formába zárt bizánci mozdulatlanság, a képein akárha a déli kolostorok falain átforrósodó angyalszárnyakat érintenénk. Medencéi geometrikusak, jóllehet, mint említettem, az ő geometriája is puha geometria, nem dogmatikus, mint mottónkban mondja, nem totalitárius.

Tehát, egy gyurmaként felmagasodó, fekete-fehér sötét, jóllehet kifehéredni látszó hegycsúcs. Zarathustra járhatott ilyen magasságokban. És e csúcs lapos tetején puhán geometrikus - a puha geometria nem sért, nem vérez fel az éleivel — kis medence. Kicsinek mondom, minden bizonnyal azért, mert madár-, sőt talán még egy azon is felüli perspektívából látjuk. A kis medence vize mintha a hegyet körülvevő vízből, tengervízből - égi vizekből, „az ég kékítőjéből" lett volna merítve.

E kép felé is nehezen találtam utat. Jóllehet út oda fel nem is vezet. A megoldás felé mozdulni egy kevésbé ismert David Friedrich-kép segített volt. Magas legelőket látni, amelyeken valami kékes körforma sejlik. Nem tudjuk mi az, nincs rá

50