Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 12. szám - Tolnai Ottó: Két esszé (Gogol halála; Bojan Bem)
szavunk, a képet illetően semmi információnk. A delelő nyáj, a szénaboglya hagy olykor maga után ilyen szabályos, körforma nyomot, illetve a cirkuszosok sátra. Avagy talán, tapogattam tovább, egy felhőn keresztül látott tengerszemről van szó, egy elejtett, monoklilencse-forma tengerszemről... És attól kezdve én, mint egy tengerszemmé emelkedő (tisztuló) medencéről beszéltem Bem kis képéről. Egy medence, amihez talán csak az Istennek van köze. Olykor talán fürdik benne. Nem tudjuk. Semmit sem tudunk, hiszen csak felülről megközelíthető. Alulról, mondtuk, megközelíthetetlen. Ahogy valójában az eltűnt civilizációk képződményeit sem tudjuk megközelíteni (legfeljebb turistaként). A metafizikus zsoké, torreádor, a metafizikus kutya után lám a metafizikus medence. 6. Bem konceptualista művész volt már jóval a konceptualista művészet megjelenése előtt. Mint mestere, Radomir Damjanovic is az volt egyik első korszakában, noha ő később majd valós, jelentős lépést is tesz a konceptualizmus, a performansz irányába. Bemnél is munkált a továbblépés szükségessége. Félve figyeltem. Támogattam a magam módján hibrid szubjektivizmusommal, a szép- irodalom határán mozgó jegyzeteimmel, rezzenetlenül kitartottam mellette, ahogyan például Nagy József is. És akkor elkészült 2010-es kiállítása. A berni motívumok valós installációja, szereplő nélküli szeplőtelen performansza. Igaz, van szereplője. A pálya fölött elrepülő madár árnyéka. Az árnyék, amit szintén Borgesre emlékeztetőén, már jóval előbb megfestett volt. Kivárta, várt 30-40 évet, hogy az a madár ugyanott repüljön el, s akkor lefényképezze, dokumentálja valós árnyékát is... És ismét a medence, az azúr, a vörös salak, a csíkozás. Most, szabadkai kiállításunkhoz érve is meg kell maradnom e szubjektív hangvételnél, megközelítési módnál. Mindig fontos volt számomra a berni látásmód. Mindig nagy élményt, tapasztalatot jelentett tettenérése. Egyszer nagy, szinte az egész falat elfoglaló ablakunk előtt üldögélve Újvidéken egy kék függőlegest vett észre az udvarunkon, az udvarunk felett, udvarunk égboltján. Meg kell jegyeznem, amikor abba a házba költöztünk, az ablak helyén fal volt, majd csak egyik hollandiai utunkról hazatérve vertük ki a falat, helyeztünk oda egy nagy, egész falnyi ablakot. Mutatta a függőlegest. Azt mondta, előbb azt hitte, megpattant az ablak üvege... Nem láttam, mit mutat, miről beszél. Nem láttam azt, ami az ő számára világunkból a legfontosabbnak tűnt. Végül megértettem, megpillantottam a kék függőlegest. Bem kék függőlegesét. Kék függőlegesét a mindenség előtt, a mindenségben. Az történt, értettem meg lassan, hogy valahol udvarunk közepén elszakadt feleségem kék teregetőkötele, s egyik darabja ott csüngött függőlegesen a százéves diófa ágán. Különös, gondoltam, milyen különös, hogy éppen ezt vette észre, ugyanis én például évekig mást láttam ott lógni, egy úgymond kifejezetten rurális tárgyat, motívumot, nevezetesen: egy frissen kivágott, felakasztott bikacsököt... 51
