Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 11. szám - A 80 ÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Füzi László: A tudós költő (Két történet Buda Ferenc nyolcvanadik születésnapjára)
Akkor, amikor Feri eljutott az Isten könnyei kifejezésig, már az ő szemeiből is hullottak a könnycseppek. Ágival döbbenten figyeltük, a vers erejét, a szerzőjére gyakorolt erejét máskor nem tapasztaltuk meg, akkor igen. A vers ezt követően megjelent a Forrásban, majd a Homok-haza című irodalmi képeskönyv címadó darabja lett, antológiadarab, így is mondhatnám, versmondó versenyeken is hallottam sokszor, de úgy, ahogy akkor, ezerkilencszázkilencvenhat nyarán Buda Ferenc nekünk, a vers címzettjeinek mondta, soha senki nem tudja elmondani. 2. A másik itt elmondandó történetnek is vannak családi vonatkozásai. Ezerkilencszázkilencvennyolc második fele lehetett, már terveztük a kilencvenkilenc márciusi számot, az akkor harmincéves Forrás körüli világot szerettük volna megjeleníteni, ezért gondoltam azt, hogy Ferivel interjút készítek, kíváncsi voltam, hogy mit mond a világ dolgairól. Végül abban egyeztünk meg, hogy nálunk találkozunk, aznap nem mentem be a szerkesztőségbe, pedig szeretem, ha mindennap be tudok oda menni, ekörül azóta sem változott semmi. Ági akkor még otthon volt Péter fiunkkal, mi elhúzódtunk valahova, magnót, vagy lehet, hogy már diktafont vettem elő, azon rögzítettem az elhangzottakat. Még nyolcvankettőben készítettem Ferivel egy interjút, kicsit annak a folytatásának szántam ezt az újabb beszélgetést. Végül aztán a hely és a táj körül kötöttünk ki, nyilvánvalóan nem függetlenül az ő Sopron környékén eltöltött éveitől. Fontos, prózai vallomást rögzítettem akkor, mondjuk így, a magnetofonon. Idézem: „... biztos vagyok benne, hogy a Legfőbb Hatalom, akiben én hiszek, nekem is szánt egy szerepet — következésképpen szánt egy helyet is, egy színteret, ahol a történet, az én történetem lejátszódhat. Tagadhatatlan, hogy az Alfáidhoz való elementáris kötődésben óriási része van annak, hogy Debrecenben születtem, ott nőttem fel - azzal együtt, hogy mindig volt elvágyódásom domborúbb tájakra, s hogy az életünk legjava Kecskeméten telt el. Gazdag emberi kapcsolataim alakultak itt ki, kezdettől szívesen befogadtak, s én is magamba fogadtam ezt a tájékot. Persze, ez így még nem elégséges magyarázat, hisz' számos ember éli le ott az életét, ahonnét folyton elvágyódik, ahol nem érzi otthon magát. Akkor hát miért, miért... Kell mögötte lennie valami korábban keletkezettnek, valami olyannak, ami az én életemet akár korszakokkal megelőzte... S az ember lát maga előtt a térképen egy szép kerek földrajzi egységet, Eurázsiának körülhatárolt területét, olvasott is tél-túl egyet s mást ennek a földrajzi egységnek a geológiájáról, őstörténetéről, történetéről, a legújabbat maga is éli már több mint fél évszázada, s rá kell jönnie végül, minden misztifikálást mellőzve, hogy e szorosok, hágók szabdalta, lánchegység koszorúzta medence, ennek is a középtája, ez az alluviális síkság valaminő esszenciája, kivonata, vagy legalábbis tanulságos mutatványa Eurázsia történetének. Ahogy a környező hegyekből eredő folyóvizek lehordták ide középre kövecset-kavicsot, fövenyt, itt-ott aranyporral vegyesen, uszadékfát, s még minden egyebet, akként jelentek meg itt ősidők óta emberi közösségek, különböző okok, indítékok, vonzalmak folytán, s néhány - nem is túlságosan hosszú - időszak kivételével ennek a földnek mindig nagyobb volt a vonzása, mint a taszítása. Itt mindig lehetett élni, ha hagyták, s nemegyszer ideiglenes menedékül is szolgált - mint például épp napjainkban. A Himnusz hazában lehet, hogy nem ilyen szemszögből, vagy nem ilyen alapállásból ejtettem néhány szót..." 134
