Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Báthori Csaba: Nemes Nagy Ágnes Rilke-képe
nas években. Aki azonban a matériát ismeri, nem rejtheti véka alá azt a tapasztalatát, hogy Rilke életének (elsősorban kiterjedt levelezésében megnyilvánuló) szellemföldrajzi atlasza hallatlan léptékben megvilágítja, elmélyíti, magyarázza, sőt átlényegíti a költői célzatú életművet. Az utóbbi időben megerősödött a világban az a feltevés, hogy a Rilke-műveknek igenis van másik arca, rejtett vonatkozási rendje, életrajzi katasztere, és a költő útjainak, viszonyainak, érzelmi háztartásának ismerete más dimenziót kölcsönöz az amúgy kissé száraz objektivitásnak. Többet mondok: már Nemes Nagy vizsgálódásainak idején sem tűnhetett maradéktalannak a mű személyes elemeinek végletes elhanyagolása, hiszen - hogy kapásból csak három adalékot nevezzek meg - az anya-, a katonaiskola- és a tékozlófiú-motívum szemlátomást egyre baljósabb szókinccsel tölti meg az egyes darabokat, egyértelműen biografikus okadatolással. De említhetném a keresztény hit elvesztésének drámáját (már a Neue Gedichte megrendítő darabokkal igazolja ezt a feltevést), vagy az állandó és makacs külföldön tartózkodás képzeteit (a két témakör többször feltolul már a tízes évek írásbeliségében, és aztán a Richard Dehmellel folytatott híres szóváltásban éri el csúcspontját, lásd a Thurn und Taxis-, valamint Sizzo-levelezés vonatkozó helyeit. Dehmel Rilkét az állandó külföldi tartózkodás miatt hazafiatlansággal vádolta, és nem értette, hogyan lehet idegen nyelvi környezetben hibátlan német verset írni. Rilke válasza nem csak meggyőző, hanem adalék az idegen környezetben létrejött műalkotás lélektanához). Úgy tűnik, a gyermekkor traumáinak egyre nyíltabb kibontása, a közvetlenség erősödése, a nyílt fogalmazásmód kedvelése: mindez a húszas évek érett Rilkéjének jegye, és nem igazolja a kizárólagos objektivitás tézisét. Valójában, azt hiszem, egyetlen író sem marad meg egész életében egyazon eszméleti nyomdokon, hanem amolyan szemléleti kilengések formájában próbálja közölni mondandóit, nem ragaszkodva egyetlen eszméleti szöghöz. Nemes Nagy pontosan ábrázolja az elvont „filozófiai légkör" jelenlétét az életműben, de nem egészíti ki azzal, hogy minden elvontság mögött konkrét tapasztalatok lappanganak. Persze, lehetséges a kizárólagosan szellemtörténeti, filozófiai megközelítés (Kierkegaard, Heidegger vagy más létfilozófiák felől), de a valódi, összetett, sokrétűen méltányos Rilke- értés csak a „nincs életrajz"-szemlélet megváltoztatásával lehetséges. Nem zárhatom írásomat a tény említése nélkül, hogy Nemes Nagy Ágnes az első olyan Rilke-fordítónk volt, aki nem csak egy-egy darab átültetésével kísérletezett, hanem általában a rilkei tónus kikeverésével. Teljesen azonosulni tudott Rilke szemléletével, és egyetemessé próbálta tenni a magyar költői beszédet. Akadtak, ki tagadná, már előtte is érdemes vállalkozások, hadd utaljak Kosztolányi és Szabó Lőrinc zamatos változataira, vagy Károlyi Árnynak az 1947-es Szegezzetek a földhöz csillagok! című verseskötetében közölt Orpheus. Eurüdiké. Hermész-fordítására, mégis vitathatatlan, hogy a Rilke-hangot a hatvanas évek elején megjelent vers- és prózakötet teremtette meg, és ez főleg Nemes Nagy Ágnes és Szabó Ede érdeme. A két kötet megjelenése - bár jóformán észrevétlen maradt - nem mindennapi esemény volt. Itt ugyanis a német nyelvű költészet Hölderlin-Trakl-Christine Lavant-Paul Celan-vonulatának eszmei és nyelvhasználati tengelyét kellett kidolgozni és a magyar ízlés számára meggyőzően bemutatni. Ez nem csekély nyelvtudást, verstani készséget, gondolkodói erőfeszítést követelt. Közismert dolog, hogy pl. Hölderlin-fordításaink (még Rónay György vagy Kálnoky László termékei is) hemzsegnek a leiterjakaboktól, és az a végzetes, kártékony feltevés, hogy a német költői beszéd lila gőzökből, nehézkes filozofikumból, szögletes gesztusokból táplálkozik, eleve irtózatot vált ki a magyar befogadóknak még a legjobbjaiból is. Nemes Nagy Ágnes fordítói erőfeszítéseinek három mozzanatát emelném ki: 1. A versek mennyisége. Az 1964-es, Vándorévek címen megjelent műfordítás-gyűjteményben uralkodó helyet foglal el a Rilke-anyag, 41 költemény. A fordító ezzel is jelzi az idegen 47
