Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Báthori Csaba: Nemes Nagy Ágnes Rilke-képe

költő jelentőségét, saját egyéni vonzalmának súlyát, az időbe visszanyúló érdeklődési és érlelődési szintjét. Ez az arány, különösen a hatvanas évek Magyarországán, nem csupán mellékes adat volt egy kötetben, hanem amolyan rejtett, járulékos üzenet, értékrögzítés, nem veszélytelen tett. Mondhatnám: szellemi értelemben vett országelhagyás, disszidálás. A versbőség ezenkívül közvetve jelezte, hogy az átültető évtizedek óta foglalkozik Rilke művészetével, s itt most mintegy megjelöli saját költői eszméletének legfontosabb forrásvidékét. Röviden annyit: egy-egy idegen költő élete és irodalma sokszor döntően igazgatja a befogadó egész gesztusrendszerét, életben és írásban egyaránt. PL, úgy tűnik, Rilke hosszas hallgatása, kultúramámora, magányetikája, személyes érintkezéseket kerülő életmódja, formai hagyományhűsége és a szakralitás elemeinek - tételesen vallásos elkötelezettségtől mentes - használata: mindez mélyen befolyásolta a magyar költő-fordító egész valóságát.

2. A válogatás szempontjai. A Vándorévek-kötet főleg a korai és középső Rilke műveiből szemelget, s csak elvétve fordul elő egy-egy kései, a húszas években keletkezett darab (pl. a Kört jár velünk kezdetű orpheuszi szonett, a Napsütötte országúton vagy a költő Sírfelirata; Az első elégia, tudjuk, nem 1922-ben, hanem 1912-ben jött létre, az adriai osztrák partvidék sziklás kastélyában, Duinóban). Ez a korpusz, mint említettem, kissé szokatlan fénytörésben észleli azt a hangsúlyarányt, amelyet az egész életmű mutat, hiszen csak fogyatékosán tükrözi az 1907-1908 és 1922 közti időszak nagy teljesítményeit, pl. a Spanyolországban keletkezett nagy éjszaka-verseket, a húszas évek káprázatos eszméled finomodásait, a svájci tájban fogant négy francia nyelvű kötet darabjait.

Valaki ellenvethetné, hogy egy fordító nem köteles egy-egy külföldi életmű eredeti értékarányait tükrözni, hiszen az átültetésnek más szempontokat is figyelembe kell vennie stb. Igaz, igaz, felelhetjük, csakhogy itt (és a későbbi, 1983-as Lyra Mundi-kötetben is) a szerkesztők inkább egy „közérthetőbb" verssel szaporították az anyagot, vagy ugyanazon darabot négy magyar változatban is közölték ahelyett, hogy az életmű centrális jelentőségű szövegeit felmutatták volna (pl. a tizenegyediknek tekintett, ún. Cvetajeva-elégiát). Tehát azt mondom, hogy Nemes Nagy figyelmének behatároltsága egy egész nemzedék értékrendjét határozta meg, s ennyiben önmagán túlmutató viszonylatban igazi veszteség.

3. Ugyanakkor a költőnő óriási érdeme, hogy első ízben próbálta meg nagyobb tömbben érzékeltetni a rilkei belcanto varázsát, a csodálatos rímelés modulációs gazdagságát, valamilyen egységes tónus szükségességét, s általában a formahű fordítási hagyomány összes erényét. A fordítás zeneisége itt is bámulatos, noha az állandó Rilke-szóanyag átmentése a formahű technika keretei közt nem volt lehetséges, és a németben sokszoros fénytörésben csillámló szemantikai szómezőket alig-alig ismeri fel a magyar olvasó. A versek sajnos nem időrendben jelennek meg (a Napsütötte országúton pl. megelőzi Az első duinói elégiát), s ez a tény az eredeti életmű szóhasználatának egyre mélyülő elvontságát, ennek változását nem követi. A festői, érzékletes részletezést kínáló korábbi költemények modellálása gyönyörű (ezek közt is legszebb A fiú), de a fordító szemlátomást fázik hosszasan keresgélni a fogalmi fordulatok magyar megfelelőit, fél a szárazságtól, a magyarban gyengébb hatáselemként megjelenő, sőt gyakran egyetlen kifejezéssel meg sem ragadható eszmei tartalmaktól. Rilke esetében, azt hiszem, csak akkor jöhet létre egyenértékűség, ha a fordítónak sikerül a szöveget - hadd használjam a tökéletesen szabatos német szót - umschaffen, azaz „átalkotnia", tehát a magyarban a tudattalan gyökereinél tapogatózva fogalmilag megragadnia. Amíg ez a folyamat nem zajlik le a magyar Rilke-fordításban, sőt mondhatnám, a költészeti tárgyú szellemi közbeszéd területén, addig valódi egyenértékűségre alig van esély. Nemes Nagy Ágnes mindenesetre megpróbálta elmondani „a nehezen mondhatót", komoly jelentésbeli fakulás nélkül, persze a formahűség furcsa szabadság-lehetőségeket kínáló béklyói között.

48