Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Báthori Csaba: Nemes Nagy Ágnes Rilke-képe

átnyúló gondolati elemeit. A Nemes Nagy-i látásmód nagyszerűsége ott érvényesük ahol ez a rendkívüli elme mintegy egy csapásra, az intuíció döféseivel képes megragadni a (nemegyszer saját költői tapasztalataival, ízlésével, alkati görcseivel és szóhasználati gátlásaival összefüggő) mondandót, ott viszont nem elég kimerítő, ahol a német lírai tartalmak lajstromozása és teljes körű számbavétele elmélyült német nyelvtudáson alapuló pontosságot vagy német líratörténeti-életrajzi ismeretet kívánna.

Mondok két példát:

1. Nemes Nagy (mivel mellőzi a kritikai attitűdöt) magasztaló hanghordozással említi a fast (majdnem) határozószó gyakori rilkei használatát. Pedig ma már az elemzők egy részének véleménye az, hogy ez a szócska (még a Duinói elégiákban is) gyengíti, lágyítja az állítás erejét, felesleges költői henyeséget sugall, és nem tekinthető elengedhetetlen tartozéknak. (A szócska egyik komoly kritikusa egyébként Romano Guardini volt.)

2. Pontatlan állítás az, hogy Rilke a húszas években fedezte volna fel magának Arthur Rimbaud vagy Friedrich Hölderlin költészetét. Talán inkább Baudelaire-fogékonyságról lehetne beszélni (lásd pl. a Baudelaire című verset), vagy Valéry-imádatról és -hatásról. Mert ezt a költőt (amellett, hogy költeményeit egyenértékű, csak a késői Paul Celan magaslatait elővételező színvonalon fordította németre, gondoljunk Az ifjú Párka felülmúlhatatlan celani alakzatára) Rilke csakugyan magasztalta, rejtőzködő alkata, szűkszavúsága, formai szigora, sőt már-már matematikai pontossága miatt. Hiszen legmágikusabb szava, főleg a muzoti esztendőkben, tudjuk, a genau (pontos) jelző volt.

De ugyanilyen tévedés a Hölderlin-hatást a húszas évekre datálni, hiszen az - a tízes években induló Hellingrath-féle kiadás következményeként - jóval korábbi, és valóban mélyreható volt. Bizonyos, hogy itt nem csak a Hölderlin-befolyás eltolásáról van szó, hanem arról a mintegy szimbolikus vonakodásról, amely a magyar lírai eszméletet elszigeteli a súlyos metafizikai témák kezelésétől.

De térjünk vissza az érdemekhez, vagy mondjuk így: a tévedések ködfelhői mögött fel-felragyogó erényekhez:

3. Néhány ritka vonást említenék még, ezek mind fokozzák Nemes Nagy Rilke- látomásának igazságát: aprólékos elemzőkészsége, életfogytiglani hűsége, személyes elköteleződése a megcsontosodott, könnyen ízléstelen csúfolódásra hajló magyarországi Rilke-ellenes pökhendiséggel szemben (lásd Petri György megszólalásait). Persze vannak, voltak ellenpéldák is. Fülep Lajos, mondjuk, és itt hadd idézzem Fodor András Naplójának egyik 1955-ös bejegyzését (Ezer estém Fülep Lajossal, I. 347), amolyan magyaros-vaskos- göcsörtös, hitetlenkedő eksztázissal beszél Rilkéről, s a jegyzetet csak azért hozom szóba, mert jellemzi a magyar Rilke-befogadás nehézségeit, de egyben lehetőségeit is. Fülep „Rilke egyik versét magasztalja. - Hát ez is egy fene költő volt, az istállóját neki - /.../ Az Atmen orfeuszi szonett kerül szóba (a Szonettek Orpheuszhoz II/1-es darabja, B. Cs. megjegyzése). Be is mutatják nekem, milyen tömör, még magyar prózára is alig fordítható ez a költemény. Meghökkentő az elvontságnak, konkrétságnak ez a remek szövedéke, hogy szétválaszthatatlanul ilyen is, olyan is. Gondolni már gondoltam ilyesmire, de hogy verset is lehetne írni róla?!" (hüledezik Fodor András). Fülep tehát, a magyar szellemtörténetnek ez a - mondjuk így - „kardos angyala" lelkesedett a magasrendű rilkei kifejezésmódért. És - ami nagy szó - ugyanilyen feltétlen buzgalommal bálványozta Nemes Nagy Esfe-elemz.ését, amely az 1967. júliusi Nagyvilágban jelent meg. Fodor ezt jegyzi fel, nem minden irigység nélkül: „Briliáns! Ha ezt önállóan csinálta?! - Miért ne? -Mert ilyet nálunk ritkán látni. Az ilyesféle szövegmagyarázatokat nevezik a franciák »explication de texte«-nek". És Fülep pár nap múlva még megint visszatér az elemzésre: „Nemes Nagy Agnes ismét dicsőítődik."

Szóval látjuk: Nemes Nagy részletekből, kis egységekből, közvetlen szemléletből táplálkozó, személyes élményt tükröző, a „csinálás" törvényeit firtató és felragyogtató bánás44