Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Báthori Csaba: Nemes Nagy Ágnes Rilke-képe

módja avatja remekművé a költőnő minden verselemzését, így a két Rilke-darab taglalását is. (Az imént emlegettem, az Este és az Archaikus Apolló-torzó című versekre gondolok.)

Mit csodálunk, mit hiányolunk? - tolul fel azonban megint a kettős kérdés, amely a költőnő szövegeinek olvastán szinte lépésről lépésre egyfajta Wechselbad der Gefühlében csúcsosodik, s elragadtatás és berzenkedés kétágú érzeteit ébreszti az olvasóban. Igen, pompásan és tüzetesen elemzi a rímeket, a szavak hatásmechanizmusait, a szerkezetet, a „verstárgyat" (hogy pl. az Estében „egy életérzés tettenéréséről" van szó, a jó és rossz közötti „váltás"-röl, az emberi természet kettősségéről). Helyesen mutat rá arra, hogy Rilke lírája nem élmény költészet, hanem éppen annak ellentéte, objektív líra. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a filozófia az osztrák költőnél „csak filozófiai légkört" jelent. De nem hangsúlyozza eléggé, hogy Rilkénél a „gondolati költészet"-fordulat egészen különös értelmet nyer. Hiszen tudjuk, Rilkétől távol állott mindenféle filozófiai spekuláció, és a költészet érvényességi területén túl nem is kívánt nyilatkozni: nála a költői modellálás egybeesik a gondolkodással, és a két szemléletmód a szellemi teremtés pillanataiban tökéletesen egymásba oltódik. A költés mozzanata itt nem bizonyos elvont, már létező, elsődleges szellemi tényállás illusztrálása, hanem a teremtés folyamatában, a költői gondolattal egyidejűleg fellépő lírai felágaskodás. Persze, halványan Nemes Nagy is pedzi, hogy a költő természetinek rémlő verstárgyai csupán stilizációk. („A természet", mondja a Rilke-almafában, „Rilkének is a legjobb metaforája. Az utazás fogalma a tájékkal, a természettel szervül elsősorban; azért nem »úti élmény«”.)

Igen, mindez igaz. De ki kellene egészíteni azzal, ami ezt a költészetet oly egyedivé, a rilkei lényt és lényeget oly hűvösen magasrendűvé, szinte kíméletlenné teszi. Rilke figyelmének embertelen, fokozhatatlan benső összpontosítása ugyanis azt is jelenti, hogy ez a költő valójában nem a hús-vér természet iránt érdeklődött, nem a Hanns Henny Jahnn-i értelemben vett vegetáció, valamely lüktető vérkeringés, vagy mondjuk, a nemiség természete iránt (noha varrnak forró erotikus versei is, lásd pl. a Sieben Gedichtet), hanem inkább a létezés sokoldalúan megnyilvánuló mintázataira összpontosította figyelmét. Ha állatokról vagy növényekről ír, azok általában magányosan, zárt térben, elvont keretben jelennek meg, dologgá merevedve, és nem természetes környezetük ölelésében, a kozmosz szerves részeként (csak futólag említem a rózsatálat, a ketrecben kerengő párducot, a nyéllábon ácsorgó flamingókat). És ha később „az állat"-ot szembeállítja az emberrel, mindig általában „az ember"-rel, akkor többnyire azt érezzük: soha nem az egyszeri lélegzésében átélt lény áll a szemlélet hátterében, hanem mindig az állat és az ember lényegisége, mintegy valamely tulajdonítás hordozója, szimbóluma. (Gondoljunk a számtalan rózsaversre vagy a kökörcsin-képzetekre /Anemone-versek/).

Nemes Nagy egyébként, semmi kétség, ennek a szemléletnek örököse, és egyben egyik nagy meghonosítója a magyar líratörténetben. Ahogy pl. a Fák című versét („Tanulni kell a téli fákat...") és egyéb fa-versét nem képzelhetjük el Rilke hasonló tárgyú szövegei nélkül, úgy lehet majd egyszer elemzés tárgya, miféle rejtelmes hajszálcsövesség szövedékein át táplálja az osztrák költő létvilága a magyar költő eszméletét, tárgyválasztásait, sőt Ekhnáton-bámulatát, éppen egy olyan korban, amely minden mozdulatával megnehezítette az egzisztenciális hanghordozású költői tónus érvényesülését. Ami a két költőt roko- nítja és kismértékben megkülönbözteti, az - hogy csak egy vonást emeljek ki - az erkölcsi vonatkozás nyílt versbe emelésének vagy elfojtásának gyakorlata.

Rilke a kezdetektől a végekig nem riad vissza attól, hogy a filozófiai-erkölcsi szüredéket még a költemény keretén belül elhelyezze, persze némi közvetlenséggel, költői készlettel dúsított fordulatok kíséretében. Ezzel szemben Nemes Nagynál, hogy az említett példánál maradjunk: a Fák című vers ugyan felszólítással indul (Tanulni kell), de általában azt mondhatjuk, hogy a magyar költő inkább tartózkodik a parancs tartalmának kimondásá45