Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Háy János: A hiányzó láncszem (Reviczky Gyula)
Háy János A hiányzó láncszem Reviczky Gyula „Reviczky, kivált utolsó idején, írt egypár igen szép verset; egészben véve azonban az élete érdekesebb, mint a költészete." Nem lehet ennél kegyetlenebb mondatot írni, mint amit Babits írt a valahai kollégáról. Főként, hogy az állítás: igaz. Élete olyan volt, ahogyan a romantikus lányok és az érzelgős történeteket kedvelő nagymamák elképzelik egy költő életét. Nem kisebb író, mint a fiatal Móricz tervezte ezt az életet regényesíteni, de nem talált az ötletre kiadót. Reviczky élete rövid, és olyannyira meg van terhelve tragikus fordulatokkal, hogy valójában csak ponyvát lehetne belőle írni, amelynek a legigazabb oldalait forgatnák gyanakvással az olvasók. Akkor született, amikor a Romlás virágai megjelent 1855-ben, épp egy napon (április 9-én) a francia szerzővel, aki dekadenciájával, életundorával megfertőzte a világirodalmat és magát Reviczkyt is, aki egy versét biztosan magyarította (Éjféli számvetés). Ám az első Baudelaire-fordítás nem csinált nyarat, a magyar kultúra lomhasága miatt, ez a fertőzés teljes erőből csak ötven évvel később töri át a határokat. A felvidéki huszártiszt gyereke a felhőtlen dzsentrilétbe nő bele. Az alaptapasztalat, ahogyan ezt regényében (Apai örökség, 1884) meg is írja, hogy vannak, akik éjjel-nappal mulatnak, ezekhez tartozik ő, s vannak a nyomorultak, akik viszont éjjel-nappal robotolnak. Flát ilyen a világ. Gazdagság, dőzsölés, befolyásos rokonok és felmenők. Ez veszi körül. Legjobb ételek, legjobb ruhák, legjobb iskolák. Aztán egyszer ennek a felhőtlenség- nek végeszakad. Az anya korai halálakor még csak anyát veszít, ám amikor az apja is meghal, épp érettségizik Pozsonyban, kiderül, hogy az apa még a neki szánt anyai örökséget is eldorbézolta, kicsikarta az árvaszéktől, és a nyakára hágott, ráadásul a bohém úr a fiát elfelejtette adoptálni, merthogy zabigyerekről van szó, az ő anyja nem Reviczkyné, hanem egy Balek Veronika nevű szlovák cselédlány. Tőle kobozta el az apa a csecsemőt, vagy mások szerint az anya hagyta el. Se örökség, se név, se anya. Balek Gyula az ő anyakönyvezett neve, s persze nőmén est omen, mondhatjuk, s nem tévedünk. Balekunknak talán a legnagyobb fájdalmat a névvesztés okozott, egész életében titkolta ezt a tényt, s kínosan ügyelt rá, hogy nemesi származását felmutassa. Az addigi dzsentriéletet egy nyomorgó élet követi. Tanítást vállal, aztán újságíróskodik, a versei alig-alig jelennek meg, s ha megjelennek, láthatóan nem szervesülnek az irodalom testébe, mert mások. Kétszer fut neki Pestnek, s mindkétszer nyomor a jutalom. Az első után újra vidékre kerül tanítóskodni, de a második után nem futamodik meg, mert az ő helye a város. Nem a házak, az utcák, hanem a város szellemi zaja. Költő, meghódítja a világot, hisz a zsenialitásban, a kiválasztottságban, ám a valóság kicsit átrajzolja az álmokat: az irodalmat klikkek uralják, nincs őszinte kritika, mindent át- meg átsző a kapcsolatok rendszere, s aki abban nincs benne, vesztésre van ítélve. Ezt a vesztést éli meg, de ez nem megalkuvásra készteti, hanem hogy egyértelműen felvegye a harcot a korrupcióval szemben, és az irodalmi életet leuraló uram-bátyám viszonyokkal és a népnemzeti gondolattal. 37
