Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

jobbra, vagyis a főút irányába futó dűlőútra tértünk. Itt mindjárt adódott egy tanya, s társam azt mondta, most már mindjárt hozzájuk érünk, de előbb ebbe a tanyába valamit elintézni be kell mennie, várjam meg. A tanya vagy 100-150 méterre lehetett, bejárattal, a dűlőútról. Én vártam, vártam, de a társ csak nem jött. Végül arra jutottam, hogy utána kell mennem. Be is mentem a tanyába, ami háttal feküdt az útnak, s az udvarán, lámpa mellett valamit dolgozott a család. Meglepetéssel fogadtak, s miután társam felől érdeklődtem, engem ért a nagy meglepetés: hírét-hamvát sem tudták a hozzájuk, úgymond, betérő társamnak. Hamarosan rájöttünk közösen, hogy át lettem verve, annál inkább, mert útitáskám is nála maradt. Sajnálkoztak, és tippjük is volt, ki lehetett ez a szélhámos, de jobb ötletük nem volt, mint hogy menjek ki a főútra, majd Lajosmizsére, s a rendőrségen jelentsem be a dolgot.

Életem legrettegettebb pillanatai következtek. Kiszédültem a dűlőútra, s mivel jó tájékozódóképességem van, elindultam a főút felé. A dűlőutat, amerre mennem kellett, akácfák és sűrű akácbokrok szegélyezték. Kinyitottam a bicskámat, s minden levélzizzenésre összerezzentem, s szorítottam a bicska nyelét. Időtlen időnek tűnt, míg végre elértem a főutat, s egy kicsit kifújtam magam. Aztán irány visszafelé, Kecskemét irányába. Eljutottam a már ismert vendéglőig az útkereszteződésnél. Még világos volt benne, de pénzem semmi, hogy bemehettem volna. Leültem előtte, és vártam a jó szerencsét. Az vagy fél óra múlva meg is érkezett, mégpedig páncélozott szovjet gépjárművek formájában. A kocsmánál megálltak - ismerhették már a környéket, s ők is egy pihenő (és ivásszünet) után indultak tovább. Félretettem büszkeségemet, és kézzel-lábbal mutogatva, gyarló orosztudásommal megértettem az első kocsi személyzetével, hogy Lajosmizsére szeretnék jutni. Szerencsém volt, felvettek, és el is jutottam velük célomhoz. Ott megkerestem és bementem a rendőrőrsre (a főút mellett volt), s a bóbiskoló ügyeletes nem nagy örömmel fogadott. Elmondtam esetemet, végre megértette, és fölvette a jegyzőkönyvet - még személyleírást is tudtam adni. Hüledezett naivitásomon, de mikor azt kértem, hogy hadd töltsem az éjszakát az őrsön, mert roppant kimerült vagyok, felhorkant, hogy mit képzelek, menjek ki az állomásra, ott vannak a padok, s azokon eltölthetem az éjszakát. így is lett, az állomás ugyan a város másik felén volt, de végül azt is megtaláltam, s egy pádon elnyúlva el is aludtam. Hajnalban persze a jövés-menésre hamar fölébredtem, s az első pesti vonattal haza is utaztam. Nem emlékszem, hogyan, mert pénzem és jegyem nem volt, de tény, hogy hazajutottam Pestszentlőrincre.

Otthon édesanyáméknak el sem mertem mondani, mik történtek velem, de párnapos pihenő után úgy gondoltam, hogy nekem Kalocsa környékén van a helyem. Hamar Akasztón termettem, találkoztam a barátokkal és Petkó Jenő „tanító bácsival" is, akivel persze már rég tegeződtünk. S ugyanúgy találkoztam az utcán első tanítómmal, Kókai Sándorral, aki meghívott egy pohár borra egy bögrecsárdába, amit egy öregasszony működtetett feketén, s közben egészen elérzékenyült, elősorolva a régi (nem is olyan régi!) emlékeket. Akasztó egyébként sokat változott („fejlődött"?), mióta nem voltam lakója. Varga Antaléknál, öcsém bérmakeresztapjáéknál szálltam meg, akik közeli hozzátartozóként kezeltek. Leginkább csak éjszaka jártam haza hozzájuk, mikor ők már aludtak, s

34