Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

húzom a teljesítményt. így egy hét után leszámoltam - barátomat sem akartam blamálni. Különösen édesanyám sajnálkozott a dolgon, mert egy hétre több bért kaptam, mint máshol egy hónapra.

Ezek után sem próbálkoztam testhezállóbb munkát keresni egy évre, csak könnyebbet. Úgy adódott, hogy a Kőbányai Könnyűfémműbe jelentkeztem - hirdetésre - segédmunkásnak. Mondhatnám poénnak, hogy úgy gondoltam: ha már fémmű, az „könnyű" legyen. Jó közlekedés volt arrafelé: tőlünk, a Szarvas csárda végállomástól indult csuklós busz a Gyömrői úton keresztül, s a Zalka Máté tér előtt egy megállóval kellett leszállnom a Kőér utcához. Örömmel fel is vettek, méghozzá a TMK-műhelybe, ami a gyár belső javító-szerelő részlegét, a karbantartókat jelentette. S a műhely főmérnöke, aki egy gyorstalpalós gépész- mérnök volt, úgy vélte, kapóra jöttem, mert a könyvelője mellé éppen jó leszek bújtatott adminisztrátornak. Irodánk a műhely mellett (és fölött) helyezkedett el, ugyanis mintegy félemelet magasságban vaslépcsőn lehetett hozzá feljutni. Két helyiségből állt: egy nagy irodahelyiségből és egy belőle nyíló kis üzemvezetői (azaz főmérnöki) fülkéből. A nagy irodában hatan dolgoztunk: három mérnök, saját íróasztallal, aztán egy másik nagy íróasztalnál a könyvelő, aki mellé engem kisegítőnek felvettek, és külön kis asztalkánál mellettünk a gépírónő. Kettő brigádvezető járt fel hozzánk a munkalapokért és műszaki rajzokért, amiket a mérnökök készítettek, s a főnökkel a munkákat megbeszélni.

Kis „külön kuckónkban" gyilkos szenvedélyek dúltak. A három mérnök lesajnálta és nagyon utálta az üzemvezető főmérnököt, aki esti iskolán munkásból lett mérnök, ugyanakkor féltek is tőle. A főnöknek meg kisebbségi érzése volt mérnökeivel szemben, s egészségtelen szigorral próbálta tekintélyét tartani. A mérnökök a könyvelővel is szemben álltak, papír- és számkukacnak tekintették, aki mind újabb és újabb adminisztrációs ötletekkel állt elő, tele volt a munkájukat figyelő statisztikákkal és „följegyzésekkel". Az üzemvezető nagyfőnök éppen ezért szövetségest keresett benne, ő meg elképzeléseihez benne támogatót. A mérnökök lázadoztak, hogy már ki sem látszanak az (általuk) fölöslegesnek tartott adminisztrációs papírmunkából, és ehhez kellettem „bújtatott adminisztrátornak", mint segítségnek, én. A gépírónő (vagyis lány) meg nem sok vizet zavart, de (velem együtt) a mérnököknek drukkolt. Én, mint hivatalosan segédmunkás állományú, kék munkás öltözékben hat órára jártam dolgozni, de az iroda csak héttől nyitott, vagyis a többiek hétre jöttek be. Volt egy teljes szabad órám, amit úgy próbáltam kitölteni, hogy a spanyol nyelvet tanulgattam, majd meg elkezdtem a gépírást tanulni és gyakorolni. Megismerkedtem ugyanis egy távoli unokahúggal, aki gépírókisasszony volt (mégpedig a Városházán), s megkaptam tőle a gépírástanuláshoz szükséges segédkönyvet. Egyébként mindketten örültünk egymásnak, Jónás-ági rokonság volt, Kovács Margitnak (vagyis Margónak) hívták, s pár hónappal volt fiatalabb nálam. (Jártam is hozzájuk, a Hamzsabégi úton laktak Budán, közvetlenül a vasútvonal alatt, s eléggé „proli" körülmények között éltek. Apja, anyja ivott, kisebb testvérei elhanyagoltak voltak, s menekült otthonról. Több múzeumot meglátogattunk együtt, mert neki sem volt igazán baráti köre, kivéve egy magas, jó kiállású fiút, aki kitartó udvarlója volt, s idővel össze is házasodtak. Előbb azonban úgy összeveszett az

24