Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 10. szám - Győri László: Egy szövegszabász snittjei
régiek? Maga most kapitalista lesz, elfelejti, hogy ki volt? Ilyesmit beszéltem. Mögöttem egy szombat délelőtti műszakra beosztott kolléganő ült, aki az egész időben meg se szólalt. A rá következő első munkanapon behívott az igazgatóhelyettes (nem a történész, a másik): - Tiszteletlenül beszéltél egy olvasóval. - Kivel beszéltem tiszteletlenül? - Szombaton egy olvasóval. - Igen? - Tehát te jelentettél föl? - fordultam oda ahhoz a kolléganőhöz, aki oldalvást ült. - Nem szóltál közbe, miért nem szóltál, ha nem tetszett? Most meg följelentesz? - Fegyelmi! - zárta le az igazgatóhelyettes. Egy-két esztendőt még így is lehúztam, és akkor új álláshoz jutottam - annak a rejtőzködőnek a révén, aki nem szereti, ha róla beszélek -, a kilencedikhez. A kilencedik munkahely Akkor még nem tudtam, hogy ugyanennek a fegyelmező nőnek köszönhettem nyolcadik munkahelyemet. Akkor még nem tudtam, hogy ugyanez a nő nyugdíjba ment, észre sem vettem, amikor kikopott a könyvtárból, és azt sem tudtam, hogy az úgynevezett demokratikus ellenzéknek dolgozott, és eme ellenzékiségének nagyobb dicsőségére jelentett föl az én kis háborgásom, utóellenzékieskedésem miatt. A hölgy - ahogy később tudomásomra jutott - leendő, kilencedik munkahelyemre került, az elődöm volt, de megunták, hogy csak fecseg, társalog, és az égvilágon semmit sem csinál, a könyveket nem katalogizálja, ott van ezer meg ezer könyv, de nincs róluk semmi kimutatás, jegyzék (katalógus), „béna könyvtáros", amint az egyik történész bélyegezte, amikor előre rám pirított: - Te is olyan béna vagy, mint az a nő! - így tudtam meg, hogy mi miatt penderítették ki. Az ilyen „béna" könyvtáros menjen a pokolba! És új embert kerestek, amely új embert az én személyemben találták meg. A hölgy egyébként nemsokára meghalt. Rólam viszont megtapasztalhatták, hogy nem vagyok béna könyvtáros, az illető történész még ma is mosolyogva köszön, ha találkozunk. Ama tudományos intézet ma már egy nagyobb intézmény része, szép csöndesen megfojtották, noha még a régi helyén működik, áll, áll, de már csak darabjaiban. Tizennyolc évig dolgoztam ott, ennyi idő egy házasságnak, egy emigrációnak, egy hontalanságnak is elég. Nem voltam benne hontalan, otthon éreztem magam. Úgy hagytam el, úgy hagyott el, hogy sok félbeszakadt dolgom maradt utánam, el sem búcsúztattak tisztességesen, de nem hányom a szemükre, ők sem rosszabbak a többieknél, el vannak bűvölve, bele vannak merülve a tudományba, kicsit érzéketlenek az illő magatartás iránt, de az a tizennyolc esztendő maga a paradicsom volt. A legjobb munkahelyem. Hálás vagyok érte. Ha hagyják, többet is elérek. És közben írtam, könyveim jelentek meg. Sütött a nap, és én a vakító nappal a hátam mögött nem a könyveket gondoztam, hanem írtam, és írhattam, mert a munkámat elvégeztem, többet is, mint amennyit kívántak tőlem. A vége pedig még mindig hátravan. 16
